Bibliográfia‎ > ‎

Utolsó kentaur

Előhang


A sötétben, az utcai lámpa fénykörén kívül öt emberalak állt a biciklije mellett. Az egyikük kisvártatva franciául szólalt meg:

– Ce mesure combien?

– Mit kérdez? – szólalt meg a legnyúlánkabb fiú a csoportból.

– Hogy milyen magas – mondta az egyetlen lány. Az övé volt az egyetlen női kerékpár.

– Harminchat méter.

A lány gondolkodott egy kicsit, de aztán kimondta franciául a számnevet. A fiú hümmögött egy darabig, aztán vidáman kijelentette:

– Trés bien! Je suis prêt!

– Készen áll.

– Great – mondta a magas fiú az általa ismert idegen nyelvre váltva. – Vagy hogy is mondtad? – fordult a lányhoz.

– Magnifique.

– Magnifique – ismételte a fiú mosolyogva. Látszott, hogy ő a megbízó, és most nyomatékosítja a tolmács által elmondottakat. És amikor ő jelezte, hogy biciklire száll, a többiek is egyszerre kaptak fel a nyeregbe. A márciusi hideg ellenére a fiúk mind térdnadrágot viseltek, hozzá térdzoknit. Csak a lány hosszú nadrágszára volt felcsíptetve. Mentek még egy kört a Hősök terén, mindenki feszülten figyelt és hallgatott.

Mivel későre járt, és gyéren közlekedtek autók, a forgalmi rendet felrúgva kanyarodtak ki az Andrássy útra.


I.

{nincs visszalépés}


Tudvalevő, hogy Budapest a hazájukon belül nagyvárosi létre áhítozó magyarok kizárólagos esélye.

Akadnak olyanok, akik eleve ide születtek, másokat tanulmányaik vagy munkájuk köt ide. Talán ők is jobb életre vágynak, de tehetetlenül külső körülményekre hivatkoznak: gyökerekre, lehetőségekre, kulturális életre, és sodródnak tovább. Így hát kétmillió ember lakik itt, mert ide született, ide köti az élete, vagy egyszerre akar Magyarországon maradni és nagyvárosban élni.

Kevesen viseltetnek közönyösen egyetlen metropoliszunk iránt. Vannak olyanok, akik Budapestre mint nőre – mint úri dámára, olcsó ringyóra, viruló vagy hervadó szépségre – gondolnak, és szerelmesek belé. Aztán ott vannak azok, akik érzésük szerint családon belüli erőszak áldozatai.

Úgy mondják, utóbbi esetben a bántalmazó és a bántalmazott mindig jól ismeri egymást. Míg a bántalmazó közönyös a bántalmazott hétköznapi problémái iránt, addig a bántalmazott jól ismeri a bántalmazó szökőkutas tereit, szűk utcáit, romkocsmáit, hívogató kávézóit, néha még omladozó épületei történetét, utcaneveinek meséjét, régi legendáit is. Kicsit olyan ez, mintha valaki az unokatestvérébe lenne szerelmes: közös gyermekkori élményeikre emlékezik. Melegséget érez a szíve körül, és úgy hiszi, ha a szerelme elég nagy, bizonyosan viszonzásra talál. Maga a bántalmazás ténye ébreszt bűntudatot benne. Arra gondol: ha nem szeret, annak csak egy oka lehet – én nem igyekszem eléggé. Jobban kell igyekeznem. Kéri az újabb verést, és csak akkor meri elképzelni, hogy máshol jobb élet várna rá, ha vendégségbe megy.

A város ablakszemei azonban erre is egykedvűen csillognak. Ha úgy tartja gonosz kedve, legfeljebb zsarolást alkalmaz. Sokadszorra veszi elő, ezért unottan hadarja: magyar az anyanyelved, itt születtél, ez a hazád. Mindenütt máshol akcentussal beszélsz. Mindenütt máshol idegen vagy. Kinek másnak kellenél, nyomorult? Egyedül én tűrlek meg és fogadlak magamba.

Igaz, csitítja a bántalmazott, mert szeretné, ha e lelki erőszak kettejük titka maradna. Hol találok hozzád foghatót? Ki az, aki rajtad kívül ilyen hatalmas? Ki az, aki rajtad kívül ennyire ismer, ennyire tudja, mitől sírok, mitől nevetek? El tudnálak valaha felejteni?

Így gyakorol a város ellenőrzést és uralmat lakosai felett, így bagatellizálja a kegyetlen, erőszakos bánásmódot: Miért lenne itt rosszabb, mint máshol? Miért lenne itt a legrosszabb? Ne hízelegjünk ezzel magunknak! Minden nagyváros forgalmas és koszos. A dugó és a szmog teszi a nagyvárost. A nagyvárosokban folyton építkeznek és tüntetnek. Ilyenek a nagyvárosok. Máshol is vannak erőszakos koldusok, korrupt parkolóőrök, agresszív autósok, lusta munkások, gondatlan szemetelők, szemtelen zsebtolvajok, közönyös rendőrök, lelkiismeretlen vandálok, pimasz árusok, sunyi kutyasétáltatók, hősködő graffitisek. Nincs olyan nagyváros, ahol ne találnánk patkánylakta romokat, omló vakolatot, gödröket, feltépett járdákat, kitépett síneket, feldúcolt házakat, összefirkált falakat, bokáig érő szemetet, eldózerolt műemlékeket.

Így igaz, ismeri el a bántalmazott. Tűsarkú cipellőddel ütheted a fejem. Hajszárítót dobhatsz a kádamba. Nem bánom, mert örülök, hogy megtűrsz magad mellett. Oda nem mehetek vissza, ahonnan jöttem. S aki nem kívánja egész életét e héjanászban leélni, s elhiszi, hogy máshol jobb élet várja; ama idegen városba távozván majd maga is elmorzsol egy könnycseppet, s élete legnagyobb szerelmére gondol.

Aki egy olcsón vett hosszú hétvége kezdetén leszáll a ferihegyi pusztán, talán nem is sejti, hogy sokakban ilyen nagy érzéseket kelt ez a kopott, szürke, szomorú hely. Ha taxit fog (és nem kerül a reptéri maffia kezére) és a nem a rojtosra szaggatott végbelén, a Kőbánya-Kispesti metróállomáson keresztül jut be a városba, biztosan bájosnak találja a Nagykörút házsorai között igyekvő új villamost, s párizsiasnak látja az Andrássy utat.

Valaha fényes sugárútnak számított, és még mindig maradt benne valami megejtő. A kezdet kezdetén kávéházak, könyvkiadók lakták, most bankok, éttermek, luxusüzletek villanyozzák föl új élettel az évtizedeken át egyre csak szürkülő, majd feketére váltó falakat.

Az egyik kereszteződésben olasz dalszínházakra emlékeztető operaház áll, a másik metszet környékét „Magyar Broadwaynek” hívják. Ez valószínűleg csak belső terjesztésre szánt tréfa, hiszen mindössze kétszáz méternyi utcaszakaszról van szó. Régen jobbára mulatni jártak ide az emberek, most a színházakba sereglenek, kávézókban csevegnek.

Szebbik arcát mutatja itt Budapest, azt, amelyhez ifjúság, szerelem, életöröm és lokálpatriotizmus nevében szerelmes dalokat dalolnak.


Nem messze, talán néhány száz méternyire onnan, az Oktogon egyik sarkán álló gyorsétterem még éjjel is tele volt, bár kilenckor mindig lezárták az emeletre vezető lépcsőt. A bringások egy piros műbőrüléses boxban ültek, az amerikai kávé mellé energiaitalt ittak kísérőnek. Meglehetősen feltűnő látványt nyújtottak egyforma cipzáros-kapucnis fekete holmijukban, sokaknak megakadt rajtuk a szeme.

Ezúttal is a magas, szőke hajú fiú vitte a társalgást. Mosolyát a francia fiúnak címezte, de közben a lányhoz beszélt.

– Mondd meg neki, hogy választhat nevet.

– Nom de plum – bökte ki a lány az egyetlen kifejezést, amely az álnévről eszébe jutott. A francia fiúnak nem derengett, hogy mit akarnak tőle. Most látszott csak, hogy a ruháját egy testhez simuló kezeslábas felett viseli.

– Incognito – szállt be a szakállas.

– Mano Negra illegal – mondta a harmadik, csak azért, hogy ő is mondjon valamit, de a Fekete Kézre tett utalással egészen jól elmagyarázta a helyzetet.

– Michel Bakounine?

– No, no. Az már van. Ő Bakunyin – mutatott a hatalmas sörényű, nagydarab, kecskeszakállas fiúra. – Nyesztor Mahnó – mutatott a másik, átható tekintetű fiatalemberre. – Je suis Kropotkin – fejezte be és elismerő pillantásért a lányra nézett. Az csak mosolygott az igyekezeten, de ő maga nem mutatkozott be. Most a férfinevek leosztása folyik.

A francia a vállát felhúzva, a szemét meresztve jelezte, hogy akkor mi maradt neki?

– Che Guevara? – próbálkozott. Talán ruhatára valamelyik, Che Guevara képével díszített kiegészítőjére gondolt. Kropotkin lassan és mérhetetlenül elítélően megrázta a fejét.

– Lucchini? – ajánlotta fel segítőkészen.

– Qui…?

– Aki… – a Bakunyinként bemutatott kecskeszakállas igyekezett imitálni, amint valakit késsel hasba szúrnak és összegörnyed. – Sissy – mondta, majd újra pantomimmel folytatta: koronás fő, hegyes mellek, ünnepélyes járás.

A francia a fejét rázta. Nem kívánta Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné gyilkosának a nevét felvenni.

– Jó, hülye ötlet volt – ismerte el Kropotkin nagylelkűen. Mindenki a kávéjába kortyolt, hogy onnan merítsen ihletet.

– Gavrilo Princip – csapott le a Mahnónak nevezett fiú. Hüvelykujjával egyest mutatott, és óvatosan azt motyogta, hogy „ger”. Bizonyára még a felvételi előkészítőn ismerkedett meg a „C’est la guerre”-kifejezéssel. – Vele nem jártatok olyan rosszul – mondta magyarul, de a franciára mosolyogva. Az visszamosolygott. Senki sem emelt ellenvetést, ezzel nem akartak több időt tölteni.

– Super! Vive l’anarchie! – mondta vidáman a francia, és mintegy az üzletet megpecsételendő, egyenként kezet rázott megbízóival.

– On y va? – kérdezte a lány, és mivel ezt csak a francia értette, ő azonnal fel is ugrott.

– Persze, mehetünk – mondta Kropotkin, majd elindult, hogy a tálcáját még akkurátusan beborítsa a nagy szemetes-ládák valamelyikébe. Társai otthagyták a papírpoharakat, zsebükbe állították az energiaital alumínium dobozát. Mire Kropotkin felnézett, a többiek már kint az utcán babráltak a lámpavashoz, kopott padokhoz láncolt biciklijeik zárjaival.

Akármire is készülnek, semmi olyat nem követhetnek el, ami a sugárút történetének százötven évében ne történt volna meg az Oktogon és Hősök tere közé eső szakaszon.

Budapesten akadnak ártatlan utcák is, ahol a legjobb családban is megeső, bocsánatos bűnökön túl más kín nem terheli a levegőt. Az Andrássy út nem ilyen.

A Hősök terét az itt felravatalozott mártírok, a Köröndöt az elcsapott gyalogosok, a Szép utca környékét a marólúgot ivott valahai cselédlányok, a villasor sétányát a magukat halálra altatózó úriasszonyok és a csődbement gyárosok nyughatatlan lelke járja be éjfél után. A Csengery utca sarkán álló 60-as számú házat annyi szenvedés tölti meg, hogy éjszakánként megfeszülnek az ablakokba illesztett üveglapok. A Batthyány-palota környékén az 1919-ben a pincében agyonvert burzsujok, az Oktogonnál az ott kivégzett kisnyilasok és a fejbelőtt szovjet katonák szellemei kísértenek. A Klauzál térről, az egykori gettóból, idáig hallatszanak a keserves sikolyok.

A nyolcszögletű teret az Opera felé elhagyva már nem ennyire sűrű a levegő. A Liszt Ferenc tér kávézóiban legfeljebb csak árat drágítanak vagy adót csalnak, a bankokban legfeljebb uzsorakamatot terhelnek a kölcsönökre, legfeljebb a palotákat játsszák át a kótyavetyén fantomcégek kezére, legfeljebb a parkolócégek megbízottai állítanak ki cinkelt büntetőcédulákat. Az autósok, az egykedvű kutyasétáltatók, a megrögzött szemetelők legfeljebb a környezetet szennyezik.

Közben és azóta felvonult itt a teljes magyar lakosság: legitimisták és kommunisták, szocialisták és keresztények, antikommunisták és hungaristák, melegek és mélymagyarok, paramagyarok és posztmagyarok, békepártiak és toleranciahívők.

Ütöttek, vertek, dobálóztak, füttyögtek, égettek, táncoltak, nevettek, gyűlölködtek, szerettek, rajongtak, röhögtek, tapsoltak, táncoltak.

Amit az Andrássy úton ember még nem tett meg, az nem is létezik.

Ugyan, mi történhet?

Ezután már nem történhet semmi rossz.


A Mahnó nevet viselő nagyhangú, izmos fiú hatalmas, fényes köteget próbált egy hengerbe beletekerni. Egyelőre akkora volt, mint egy ejtőernyő.

– Térdelj rá! – utasította Bakunyint, és a biciklijéhez ment, hogy kötözőanyagot vegyen elő. Mindhármuknak egyforma, teherautó-ponyvából készült bicikliszsákja volt, mint azoknak, akik szállítanak is valamit a kerékpárjukon. Abból is látszott, hogy futárok, hogy mindhárman szinte minden alkatrészétől megfosztott, puritán, vékonykerekű aszfaltszaggatóval hajtottak. A francia és a lány egy-egy színes, csillogó, különféle felesleges eszközökkel felszerelt hegyi-kerékpárnak támaszkodott. Bizalmasan csevegtek, mintha a háziasszony szórakoztatná a nagyrabecsült vendéget, miközben a három fiú az összecsomagolt ejtőernyőre emlékeztető tárggyal viaskodott.

– Mi a faszért kölcsönzött ki emtébét? – méltatlankodott Mahnó a francia felé intve. – Ha majd tényleg döngetni kell, mire megy vele?

– Azt hitte, nálunk olyan hepehupásak az utak, mint egy hegyi ösvény.

– És milyen jól hitte – bólogatott Bakunyin a hengeren ülve. – Kész vagy? Felállhatok?

– Kész! – mondta Kropotkin, és elengedte a hengert. – Ennél kisebbre nem lehet hajtogatni.

– Jó lesz – rúgott bele a csomagba Mahnó. – Jó nehéz, bassza meg.

– Kérdezd meg tőle, hogy van-e kése! – kiáltott oda Kropotkin a lánynak. A francia kisvártatva mosolyogva mutatta széles pengéjű légiós bicskáját.

– Nem fogja ez visszahúzni? – aggályoskodott Bakunyin, és ő is rúgott egyet a hengerbe.

– Nem. Sokszor mászik hátizsákkal. Már láttam olyat, amikor… Mindegy. Majd meglátod te is – legyintett Kropotkin és kissé felemelte a hangját:

– Gyertek ide. Akarok valamit mondani.

– A vezérünk lelkesítő beszédet tart – gúnyolódott Mahnó, de Kropotkin ügyet sem vetett rá.

– Csak annyit, hogy ez még nem éles. Vagyis élesben megy, de csak egy próba. Főpróba. Nem kéne elcseszni, de ha mégis elcsesszük, az sem tragédia. Esetleg fogjuk meg egymás kezét, és fogadjuk meg, hogy minden helyzetben segítünk a másikon.

– Én írtam egy esküszöveget – szólalt meg ünnepélyesen Mahnó, húzott elő egy összehajtogatott papírt a nadrágzsebéből. Kropotkin ingerült mozdulattal kikapta a kezéből és hadarva felolvasta a rajta álló szöveget:

– Tehát a következőről van szó: „Magyarország, Mária országa! Szent Föld! Előtted állok, hogy szolgáljalak téged. Fogadj szívedbe, fogadj magadba engem, a vérem a tieddel vegyüljön, hogy megtaláljam a helyem a te hősies küzdelmedben, hogy mindent megtehessek érted!” Mi ez? – nézett fel Kropotkin a papícetliből. – Azt hiszem, mindenki nevében beszélek, hogy erről szó sem lehet!

– Mi a baj vele?

– Mi ez a máriás szédület?

– Átírhatom. Az eredetiben úgyis valami Oroszország-anyácska volt.

– Úristen, Mahnó, te nem vagy ép. Oroszország-anyácskára esküdjünk?

– Nem. De anarchisták vagyunk, sok az orosz szakirodalom. A másik választás a szabadkőműves esküszöveg. Kérdezz-felelek formájában.

– Mintha valami kibaszott rockkoncertre készülődnénk a Sportarénában. Miért kellene minden áron esküdni? – emelte fel a hangját szónokiasan Kropotkin. Senki sem válaszolt, viszont mindenki pihenőállásba ereszkedett, mintha már tudták volna, hogy most vége-hossza nincs vita következik.

– Te persze nem akarsz esküdni. Mert félsz a pátosztól.

– Ki fél a pátosztól? – tekintett körbe Kropotkin. Bakunyin azonnal feltette a kezét. Gavrilo Princip kérdőn nézett a lányra, aki készségesen fordított:

– Qui a peur du pathos?

A fiú mosolyogva megrántotta a vállát, aztán óvatosan ő is feltette a kezét.

– Jó. Viszont én nem félek a pátosztól. Ezt nem Magyarország nevében csinálom. – vágta oda Kropotkin.

– Hanem? Budapest lakossága nevében? A nemzetközi antiglobalista közösség nevében? A bálnák nevében? Az esőerdők nevében? Az unokáink nevében? – sorolta Mahnó.

– Így, ebben a sorrendben. De leginkább a magam nevében – motyogta Kropotkin.

– Na? – lépett terpeszbe kihívóan Mahnó. – El tudunk úgy indulni, hogy nincs köztünk egység?

– Akkor mondjuk azt – szólalt meg a lány, – hogy ingyen adtam a lelkem, így vissza is vehetem, de most erre teszem fel.

– Liberá… – kezdte nagy elánnal Mahnó, de Kropotkin egyetlen szigorú pillantással a torkára forrasztotta a szót. Megszorította lány kezét, és már ebből a mozdulatból is látszott, hogy a csoport nőtagja hozzá tartozik.

– Ki ért egyet Emma Goldmannal? – kérdezte, és ő persze azonnal szavazott. Aztán Bakunyin és a francia is csatlakozott. Legvégül Mahnó is lendítette a jobb karját.

Az Emma Goldmannak nevezett lány kinyújtotta két kezét Kropotkin és Mahnó felé, hogy körbe álljanak, és elmondják az eskü szövegét. A jótékony sötétségben ez is könnyebben ment.

Lassan, kényelmesen tekertek a Hősök tere irányába, a hajnalhasadást megelőző, legsötétebb órában. Februárban holdfogyatkozásra is volt példa, de most egyszerűen újhold volt. A holdnak nyoma sem látszott az égen, de ez a városi kivilágításban nem is számított. Gavrilo Princip hátizsák módjára vette fel a hátára az összetekert hengert, és szótlanul hajtott az élen egy kopasz, vékonykerekű biciklin. Az ő kölcsönkerékpárján Kropotkin ült, és a váltókkal kattogtatott.

Amikor a sötétbe burkolódzó villákkal és kivilágított követségi épületekkel övezett út véget ért, illetve térré szélesedett, Gavrilo Princip nyílegyenesen megindult a királyoktól, hadvezérektől és egyéb hősöktől illedelmesen körülállt angyalszobor irányába. A többiek éles kanyarral hajtottak el a Műcsarnok előtt, és azonnali indulásra készen megálltak a mesterséges tó aprócska hídján.

Bakunyin felnézett az angyalszoborra, és látta, hogy a francia olyan fürgén halad fölfelé az oszlopon, mintha csak lépcsőt mászna.

– Én ezt a filmekben sem tudom nézni – fordult el Bakunyin, és leguggolt, hogy a cipőfűzőjét tapogassa, nadrágszárával babráljon. Emma Goldman is a biciklijén matatott szórakozottan, Mahnó és Kropotkin feszült arccal meredtek maguk elé. Néha tétován összemosolyogtak, de továbbra sem fordultak az angyalszobor felé.

Úgy három perc után Mahnó röhögésére riadtak föl.

– Vörös május elseje – kiabálta. – Középen Marx, jobbra bányamunkás, balra vasmunkás, kezében egy békegalamb, feje fölött lélekharang.

– A piros volt leárazva – mentegetőzött sírósan Emma Goldman, de Bakunyin vigasztalásképpen a fülébe súgta, hogy a vörös a rombolás színe.

– Fogjátok be és tekerjetek! – rivallt rájuk Kropotkin, mert látta, hogy pár perc, és Gavrilo Princip is beéri őket az ő villámgyors biciklijén. Még egy pillantást vetettek hátra a vörös lepelbe burkolt oszlopra, aztán valóban elkezdtek irtóztató tempóban hajtani.

– Kotont húztunk Budapest faszára! – sikította Mahnó a megkönnyebbüléstől és a sebességtől kéjesen.

– Hát nem nő? – sikoltott fel ijedten Emma Goldman, mint ha egy téves nemi identitásban felnevelt kismacskáról lenne szó.

– Miért, melyik hülye mondta neked, hogy Budapest nő?

Comments