Bibliográfia‎ > ‎

Nyughatatlanok

ELŐHANG

 

Halálüvöltés.

Az életlen szekerce olyan erővel sújtott le, hogy egyetlen, pontosan kimért mozdulattal elválasztotta a nyaktól a női fejet. Ezúttal a hajkorona sem akasztotta meg a lendületét, mint az imént, a fiatalabb nőnél. A kontyos asszonyfej a kút kőkávájáról a földre esett.

Azért kellett ekkora erőfeszítést egyetlen csapásba sűríteni, mert néhány perccel korábban a hátracsavart karokkal a tőke mellé térdepeltetett lány kibontott haján majdhogynem megcsúszott a tompa szerszám, és az áldozatot végül csak agyonverni lehetett, öt-hat csapással, míg nem rángott már többet.

Így, mivel mind a négy nőszemély holtan feküdt szerteszét, a fülsértő, harcra gerjesztő női jajongás is elült az udvar felett. Odabenn a házban bizonyára csak férfiak maradtak, és gyerekek.

A szekercét markoló hatalmas alak egy sárguló lapulevélbe törölte a véres szerszámot, de aztán mégis ledobta a fűbe. Az ingmellek hófehéren világítottak a szürkületben. A férfi gyorsan munkához látott, hiszen észrevette, hogy a nyakfodrok bordóra színeződtek, viszont az ezüstgombos kabátkák még menthetők.

Nekitérdelt a holttesteknek, de a fej nélküli asszony acélszín bársonymentéjére vér és húspép fröccsent, nem érte meg bajlódni vele. Határozott mozdulattal leszakította a filigrán aranyláncon lógó apró órát. Az asszony ujja valósággal rádagadt a jegygyűrűre. Csak úgy bírta lehúzni, hogy eltörte a gyűrűsujjat.

Utánanézett a tovagurult fejnek, hogy lóg-e a fülében fülbevaló. Mikor ilyet nem látott, szerzeményeit tarisznyájába gyömöszölte, és a lány testét a szoknyájánál megmarkolva húzta közelebb magához. Bosszankodott, hogy a fokos szinte az arcbőrbe passzírozta a fülbevalókat, a függők el is formátlanodtak, több helyen eltörtek. Nem vesződött velük, de már ezzel az ingerültséggel fogott hozzá a pici gombokhoz.

Azokhoz sem volt több türelme, így odaintette a faragott nagykapu előtt őrködő báránykucsmás fiút. Neki talán nincs olyan felrepedezett bőrű, ormótlan lapátkeze, jobban elboldogul az efféle babramunkával.

Bocskoros lábával alányúlt az egyszerűbben öltözött középkorú nők holttestének, a hátukra fordította őket. A hason fekvéstől kifordult belük csupa sár lett a kocsiút porától, indigókék háziruhájukat feketére áztatta a sötétpiros vér. A férfi egyet még haragosan beléjük rúgott, aztán engedelmeskedett az épületből kiszűrődő hangok hívásának.

A bejárathoz vezető kikövezett úton elroppantott gerincű, hónapos macskakölykök tetemei hevertek szétszórva. Úgy négy-öt cirmos, a nők éppen azokat etették, amikor rajtuk ütöttek. A férfi nem állta meg, hogy fel ne rúgja a földre tett, tejjel teletöltött cseréptálat, mielőtt átlépett a küszöbön.

A puritán berendezésű házban, eltérően a hasonló épületektől, nem kő-, hanem csupán falépcső vezetett fel az emeletre, ahonnan a zajok érkeztek.

Az emeleten többen egy sikítva menekülő ötévesforma gyermeket űztek-hajtottak a folyosókon, aki „nagyapát” hívta segítségül. Az ősz aggastyán cifra mahagóni karosszékében ücsörgött ernyedten négy fokosos embertől körülvéve. Vérző feje, orra árulkodott róla, hogy már verték, de egyelőre nem kívánták megölni. Gyenge, reszketeg, homályos tekintetű öregembernek látszott, aki már nem fordulhat ellenük. Csak ruházata, gyűrűs keze tanúskodott hatalmáról, előkelőségéről. Őrei mohón figyelték ezt a pecsétgyűrűs kezet.   

A kinti öldöklésből visszatérő tagbaszakadt férfit vezérnek kijáró alázattal fogadták a bentiek. Mintegy húszan lehettek, mind markos, nagydarab, csupa szőr férfiak. Ki-ki kaszát, fejszét, vasbuzogányt vagy pörölyt tartott a kezében. A kést mindegyik az övére fűzött bőrtokban hozta magával.

A vezér megzengette öblös hangját, röviden összefoglalta az udvaron történteket, emberei a kezükben fogott alkalmatosságot meglendítve hurráztak. Vezényszavak is elhangoztak, hogy kik tartoznak az udvaron, kik az épületben folytatni az ígéretesen megkezdett támadást. Aztán mindenki visszatért az őrhelyére.  

Egyszerre egy karcsú, húsz év körüli fiatalember csapta ki a könyvtárszoba mindeddig titkos rejtekajtaját. Világos, hullámos haját a fejére tapasztotta az izzadság. Kurta kardot markolt, azzal hadonászott.

– Hát így bántok azokkal, kik mindig csak a jót tették veletek? – kérdezte először békülékenyen. Aztán válasz híján hangnemet váltott:

– Szörnyetegek! Beszennyeztétek anyámat, nőtestvéremet!

Az óriás előbb tagadólag megrázta a fejét, és csak azután törte be az ifjú koponyáját a mellette álló kezéből kivett vasbuzogánnyal. Sem akkora lendület nem kellett hozzá, mint az anyja, sem annyi csapás, mint a nővére megöléséhez. Elég volt meglegyinteni a fiút, és már vége is lett. A meredek falépcsőre rogyott le. Sűrű, szürke agyveleje az egyik lépcsőfokra loccsant ki, amelyhez az esés következtében hozzákoppant a feje.

Hárman szökkentek át a teste felett, hogy felemelt fokossal végigjárják a rejtett folyosót. A csigalépcső kanyargását követve a padláson bukkantak ki, asztalnyi pókhálók és ujjnyi vastag portól fedett, felismerhetetlen tárgyak között. Az egyikük mindenre rávágott, ami csak akkora volt is, mint egy macska, de alig valami volt annál nagyobb. A portyázók a padlásfeljárón ereszkedtek le az emeleti nagyterembe, és ezzel visszatértek kiindulópontjukra, hiszen a nagylépcsőházból jobbra az aggastyán könyvtárszobája, balra a családi ebédlőnek használt terem nyílt, tele a fosztogatók számára ingerlő ezüst- és rézneművel.

Mire a fokost lengető három ember visszaért, a többiek már a kicsit is elcsípték. Az egyik paraszt megmarkolta a gyermek nyakbőrét, majd csuklójára tekerte hosszúra hagyott, mogyoróbarna fürtjeit. A kisgyerek úgy sivalkodott, mint egy kismalac. Pirospozsgás arcocskáján megfeszült a bőr, és amint újabb vonításra nyitotta volna rózsabimbó-ajkait, az egyik fegyveres pálinkát töltött bele. Az ijedt gyerek fulladozva nyeldekelte a szeszt, elhallgatott, majd amikor ismét a szájához emelték a kulacsot, már maga kortyolt bele. A támadók röhögése közepette addig itta, amíg csak hagyták neki. Ki is dőlt rövidesen. Mire az öreg karját hátrakötötték, hogy ne mocorogjon, a kisgyerek a földön hevert magatehetetlenül. Ahogyan hálóingje felgyűrődött, kilátszott menekülés közben összevissza ütött-vert térde. Az egyik ember újra csak a nyakbőrénél fogta meg, akárcsak a kölyökkutyákat, és betaszította a sarokba. Nem vele volt dolguk: a szüleit várták.

Az épületet kastélynak túlzás lett volna nevezni, de négy bejárattal bírt, és egyikük, aki ismerte a járást, ajtónként két-két embert állított. A többiek még mindig a szobákat kutatták át, de nem fosztogattak. Nem akartak őrt álló társaikban nyugtalanságot kelteni. Egyedül ehhez a szabályhoz tartották magukat. De azok még így is szenvedtek tehetetlenségükben. Az különösen bosszantó lehetett, hogy a szarvastrófea alatt két vadászfegyvernek csak hűlt helyét találták. A másik kettőhöz pedig az itt lakók nem hagytak golyót vagy puskaport. Ha hagytak volna, akkor sem bírta volna senki sem megtölteni.

Az öreg ismét kapott a fejére egy furkóval. Meg sem szólalt volna, de egy, a szekreterről felkapott csipkés-címeres zsebkendővel sietve betömték a száját. Azt figyelték lélegzet-visszafojtva, merről hallanak lépteket. Még heten hiányoztak. Nem nyelhette el őket a föld.

A terebélyes, de csupán egyemeletes épület kis fennsíkon ült, lábánál kezdődött az erdő. Sziklás, gyors folyású patak hasította ketté az udvart, az azon lefektetett deszkapallón gördült végig a kocsi, ha az udvarba kanyarodott. Már ha vállalkozott az ide vezető a rázós, kanyargós útra. A szerpentinek miatt a lovak ugyanúgy nem szerettek idejönni, mint a kocsisok.  

Egy idő után különös unalom szállta meg a behatolókat. A lányok-asszonyok sikoltozása, a visítozó gyermek pezsgésben tartotta a vérüket. A nők halálával és a gyermek kidőltével csendesség lett. Némelyikük józanodni kezdett.

A vezéralak most látta jónak a gyújtogatás lehetőségét elővezetni. Akkor azok is bennégnek, akik most biztos helyen hiszik magukat.

Ettől mindenki felélénkült. Néhányan bánni kezdték, hogy minden nőt megöltek, még az eddig fellelt legfiatalabbat is, aki harmincnál bizonyosan nem lehetett több. A helyzet valóságától elrugaszkodva az egyikük azt taglalta, hogy lám, micsoda villámokat szór a fiatalasszony szeme, amikor az ügyetlen nőcseléddel veszekedik. Ugyanő vélte tudni, hogy ha heten még élnek, akkor abból legalább kettő-három némber. Feleségek, idegen asszonyok. Azok sem öregek.

Így ábrándoztak unalmukban. Összerezzentek a kutyanyüszítésre, hiszen úgy tudták, ők maguk verték agyon mindegyiket. Ne ugassanak, ne harapjanak, ne lefetyeljék a kiontott vért. Hárman fegyverre kaptak, megindultak kifelé, nehogy az udvaron át szökjön a hét hiányzó halálraítélt.

Egyet fordultak, és már jöttek is vissza. Az odakinn tétlenkedő sihedert utasították, hogy vegye el a szépen ápolt, jól táplált, vastag bundájú hegyi pásztorkutya kedvét az ugatástól. A kutya a gazdáját gyászolva nyüszített a kapuban. Négy dobásból egy fejen is találta, és az állat a gyászdala kellős közepén terült el a kerítés tövében.

Csak a kutya sír utánuk, mondta az egyik szőrmellényes, és belevágta fokosát a lépcsőfordulóban felakasztott olajfestménybe. A kép az öreget ábrázolta nyalka ifjú korában, aranygombos egyenruhában. A vászon a festett alak orrától a gyomráig felhasadt, s mintha csak megelevenedne és rátámadna, elrugaszkodott a faltól és beterítette a támadóját.

Ezen senki sem rendült meg, csak a zajra kapták fel a fejüket. Társuk pedig komótosan kikászálódott a vászon alól, és minden különösebb átmenet nélkül kezdte felhasogatni a képkeretet. Egy másik szó nélkül odalépett, és ebből a fából is ugyanúgy megrakta a tüzet, mint mindennap az erdőn. Egy faragott lépcsőkorlátot is levertek, felaprítottak.

A száraz fa gyorsan lángra kapott, de a viaszolás miatt füstösen égett. Azért így is adott fényt, meleget. Különös árnyakat vetett a kastély egyenetlen, fáklyáktól, gyertyáktól kormos falára.

Ekkorára odakinn koromsötét lett. Már vagy két óra telt el azóta, hogy a felfegyverzett csapat megérkezett az erdő felől. Az első tíz perc mámoros öldöklése már csak emlék. Egyre ernyedtebben várakoztak, hogy a felfelé szálló, bűzös, pernyés meleg levegő kifüstölje a bennrekedteket. De az ismételten felparancsolt fegyveresek sem az udvarház egyetlen emeletén, sem a felette lévő padláson nem akadtak egy lélekre sem.

Olyan üres volt, olyan élettelenül kongott a ház, mint még soha. Akkor hallatszott csak reccsenés, amikor a tűz újabbat harapott a fából. A türelmetlenül toporgó férfiak számolni kezdtek: nagyasszony, kisasszony meg két nőcseléd az négy, az úrfi az öt, az öregnek már nem kell sok, az hat, a gyerek meg a sarokban alszik, az hét. Ez nem az összes. Márpedig írmagjuk sem maradhat!   

Nem értették. Tízen ültek-ácsorogtak a ház körül, minden oldalon kettő-három őrszem. A padlást, a szobákat bejárták. Más helyiség nincs: a kőművesek ötven éve épp csak annyit ástak le a köves földben, hogy alapot rakhassanak, ilyen helyen a házat nem pincézik alá.

Akik nem minden párnába-dunyhába kaszát döfve járták a házat, a szemüket futtatták körbe, hogy mit lehet innen elvinni. Nem igazi arany, ami sárga, de sok az ezüst – tükör, villa, kanál, gyertyatartó. Pénznek is kell valahol lennie. Beszélték, hogy a háziak harminc birkát adtak el tegnapelőtt a szemük láttára.

Nem világított a hold, nem huhogott bagoly. Sötétség, néma csend ült a hegy és az erdő felett. A faluig legalább egy óra legyalogolni az úttalan utakon. Kocsin, lovon feleannyi. Hang nem hatol el, fény nem látszik oda.

De ki ment volna segítségért, ki jönne segítségül ilyenkor? Hiszen csak békétlen lélek nem tért nyugovóra ilyen kései órán. Maguk a támadók is egyre kókadtabban álltak egyik lábukról a másikra a kiegyenesített kaszájuk mellett.

Hirtelen irtózatos sikoly hasított az éjszakába.

Az ebédlőterem árnyékba boruló sarkából jött a hang. Anyját hívta a sarokban fekvő kisgyermek, jajveszékelt, rángatózott a lába. A mellé rendelt őrszem maga felé fordította a kis testet, de látta, hogy csukva a szeme, álmában kiabál. Megint éleset sikoltott.

Az ember kiejtette a kezéből a fokosát, és az övéhez nyúlt. A tűz fényében megvillanó kést a kábult kicsi testbe mártotta. Az nyikkant egyet, de nem vergődött, a szíve közepébe szúrt a penge, azonnal meghalt.

Az öreg mellett őrködő buzogányos torz, kárörvendő vigyorral szedte ki a kikötözött vénember szájából a zsebkendőt, hogy erre szóljon valamit, sírjon, átkozódjon. Annak hirtelen jobbra nyeklett a nyaka. Haláltusájában meredt ki a szeme, azért maradt nyitva. Még akkor megfulladhatott, amikor a kendőt a torkáig nyomták, rég kiszállt belőle minden élet. Amint eloldozták, az ernyedt test a székből a földre zuhant.

A buzogányos áhítattal lehúzta az öregember ujjáról a pecsétgyűrűt, és felmutatta a többieknek. Ezt jelnek vették mindannyian, hogy aki bújt, aki nem, véget ért a gyilkolás, végre kezdődhet a szabad rablás.

A képeket a falakon hagyták, a kristálypoharakat lesodorták a polcról, felborogatták a nehéz bútorokat, de csak miután kiforgatták a fiókokat, összecsomózott asztalkendőre halmozták az ezüstneműt. Örömmel, nekiszilajodva romboltak a hosszú, tétlen ácsorgás után. Magukról megfeledkezve pusztítottak mindent, ami lábon állt. Nem néztek se jobbra, se balra, amíg fel nem túrtak, pozdorjává nem zúztak, bármit látott is meg a szemük.

Először a vezér, a gólem arca fehéredett el, ő vetett elsőnek keresztet. Ezt látván kapta ugyanoda a többi is a tekintetét.

Pár pillanattal korábban ugyanis, a nyitva hagyott ólomüveg ablakban az asszony feje jelent meg. Vállán a rojtos kasmírkendő, amelyben az erdőre járt, hogy körmére nézzen az embereknek. Most is ugyanúgy mérte őket végig, mint ahogyan már megszokhatták tőle: undor és megvetés szemében és ajkán, orrát fintorgatja a bűz miatt. Benézett, de aztán, mintha látásukat sem bírná, elfordította a fejét. Mintha szokása szerint mondaná: oktalan barmok, várjátok csak ki a büntetésetek!

Mindannyian megdermedtek. A vezér tért magához elsőnek. Hiszen a saját kezével metszette le a nyakáról a nagyasszony szőke kontyos fejét. Üveges szemekkel valami igét mormolt el. Az égő fáklyával háromszor rajzolta a levegőbe a kereszt jelét, majd belekapatott vele a sárga brokátfüggönybe. Aztán annyit mondott, utánam!, és a kocsiszínre nyíló oldalajtón menekítette a seregét.

Némelyek a jelenéssel ellentétes oldal ablakain ugráltak ki, de előtte úgy tettek, mint a vezér: szőnyeget, gobelint, terítőt, más könnyen éghetőt gyújtottak meg. Volt, aki a fáklyát is háta mögé hajította, hogy gyorsabban futhasson. Minden mást is veszni hagytak.

Útjukat az erdőben a lángoló ház fénye világította meg. Az udvaron őrködni hagyott gyerek már az első kanyarnál utolérte őket, mert őt még igen fürgén vitték a lábai.

Hiába esküdözött utána a kölyök a Szűzanyára, szentképre, hogy unalmában ő tűzte a nagyasszony fejét kiegyenesített kaszája hegyére, és így tolta fel az emelet ablakpárkányáig, egyikük sem lassította meg a lépteit, amíg a tűzből már csak kis sárga pontot nem lehetett látni.

Alkonyatkor kezdték a munkát, éjfélre a késlekedés ellenére sokat végeztek, hajnalra pedig a kastély és egy darab erdő is porig égett.  

 

ELSŐ RÉSZ (Biarritz)

 

1.

 

Az ablakpárkányon nagy testű madár ült mozdulatlanul. Talán fülesbagoly vagy kuvik lehetett, a növő hold beeső fényében csak sötét alakzatként látszott az ablakban – nagy fejéből, zömök testéből lehetett következtetni a fajtájára.

Az ablak felé egy ruhadarab, aztán egy kispárna repült, puffant egyet az üvegen, de a madár meg sem rebbent. A fejét úgy tartotta, mintha befelé nézne, és kíváncsian forgatta csillogó kis gombszemeit.

A nő, aki a tárgyakat dobhatta, az ablakon beáradó holdfény udvarába lépett. Nem azt az ablakszárnyat kocogtatta meg, amelyik oldalon a madár ült, hanem a másikat, mintha attól félne, hogy csőrével az üvegen keresztül is a kezébe kap. A bagolyszerű állat meg sem rebbent, tollászkodni sem kezdett. Megátalkodottan csak ült és ült a párkányon.

A nő előrelépett, és összerántotta a sötétítőfüggönyt. Fehér hálóinge hátán vastag indákként kanyarogtak hosszú, hullámos hajtincsei, de a tört fényben nem lehetett megállapítani, hogy húsz-, harminc- vagy negyvenéves. A két szárny közötti résen kémlelte, beleun-e a madár, hogy bebámuljon a szobába. De az nem fordította el a fejét az ablaktól.

A nő ekkor valósággal kitört a függönyszárnyak közül, és – nyilván minden bátorságát összeszedve – kicsapta az ablakot.

– Hess, hess! – kiáltotta dühösen. – Hess, takarodj innen!

A madár végre rászánta magát, hogy megmozduljon: lustán kinyújtotta a szárnyait, és elrúgta magát a párkánytól. Ahogyan ráérősen felröppent, végre az is kiderült, hogy a tolla fehér, vagy legalábbis világos színű. Hamar eltűnt a környező fák lombjai között.

Az emeleti ablakból a távolban csillogó határtalan vízre lehetett látni. A dombtetőn álló épülethez vezető enyhén emelkedő utat dísztelen, alacsony, egyforma spalettás-cseréptetős házak fogták közre. A hálóinges nő egy ideig az ablakpárkányra hajolva kémlelte a láthatárt, majd hirtelen felkapta a fejét. Az út felől paták kopogása hallatszott. A kivilágított hintó a tengerrel ellentétes irányból érkezett, és éppen a ház kapuja előtt állt meg.

A kocsis leugrott a bakról, és alig kopogtatott be, máris hordótermetű, harsány örömmel hadaró asszonyság tárta ki a kaput.

– Madame Fitzjames – ez hangzott el a leggyakrabban, és máris nyílt a postakocsi ajtaja, hogy a megszólított is előlépjen. Az ezüstös fényben világító fehér foltnak látszott, nyilván elegáns ekrüszínű útiruhát viselt. Halkan beszélt, ha szólt egyáltalán, mert továbbra is csak az hallatszott, ahogyan a terebélyes asszony recsegteti a franciát.

A nő megvárta, amíg a háziasszony a vendégével együtt eltűnik a házban, majd a kocsis és a házból kiküldött cseléd behordja a poggyászokat: négy egyforma bőröndöt és két kalapdobozt, a kocsis egy szürke ruhás nőtől elveszi a fizetséget, a bakra pattan és elhajt. Csak ekkor húzta be a spalettákat, zárta be az ablakot és bújt vissza az összehúzott sötétítőfüggöny szárnyai mögé.

 

A reggeli ragyogásból ítélve a mai is szép napnak ígérkezett. Második hete a napi, frissítő esőpermeteken túl sem vihar, sem erős felhősödés nem zavarta meg az elhúzódó nyárutót.

A kapuban álló mosolygós asszony taglejtéseiből ítélve szép napot és kellemes fürdőzést kívánhatott Mrs. Fitzjamesnek, aki zavartan, de mosolyogva mormolta a merci, madame-ot. Lehajtott fejjel baktatott a kikötőhöz vezető eleven utcán – mögötte egy lépésre lemaradva a komornája –, és csak akkor lassította meg lépteit, amikor nehéz, dús selyemruhája suhogása felerősödött. A ruha túlságosan új volt, túlságosan fényes, és ez láthatóan zavarta viselőjét. Mrs. Fitzjames őzikére emlékeztetett, méregzöld selyemruhába öltöztetett őzikére, aki hosszúkás, finom csontozatú fejét lehajtva, nagy aranybarna szemét lesütve figyelte, mikor rezzen meg a lomb, és mikor kell észvesztve menekülnie kecses, hosszú lábain.

Ajkát kissé lebiggyesztve vette szemügyre a szerény, fehér falú házakat. A növényzeten látszott, hogy sok itt az eső: alig sárgult a lombozat, minden dús volt és buja. Ahogyan a ritkuló házak egyre inkább feltárták a nyílt óceán látványát, úgy szaporázta lépteit Mrs. Fitzjames is, megbabonázva.

A végén már szinte szaladt, mint egy kisgyerek, mert azt látta, hogy a sétány csaknem üres – még nem volt tizenegy óra –, és csak akkor fegyelmezte meg újra magát, amikor észrevette, hogy komornája vagy száz méterre lemaradt. Egy türelmetlen „Hamilton!”-t kiáltott oda neki, de nem várta meg. Egyedül szaladt fel a tengerbe nyúló szirthez vezető, a sziklába faragott lépcsőfokokon. Itt szembefordult az öböllel, hogy jól megnézhesse.

A kikötő kicsiny, magas sziklafalakkal körbevett öblének természetes medencéje még ősszel is vonzotta a fürdőzőket, de Mrs. Fitzjamesnek nyilván esze ágában sem volt fürödni: nagy gonddal öltözött fel, csipkekesztyűt húzott, jobb kezében napernyőt lengetett.

A fövenyen sorakozó kis fakalyibák ajtaja időről időre megnyílt, és egy-egy mindenre elszánt tekintetű idegen lépett be rajta, hogy fürdőkosztümre vetkőzzék. A fürdőzést két fiatal matróz felügyelte, de egyelőre nem adódott dolguk. Az a nő, akin Mrs. Fitzjames szeme megakadt, nem fürdött, csak lerakott egy csomagot a homokra, aztán elindult a jobb oldali sziklafal felé.

Unalmában a két matróz is arra fordította a fejét. A csomag, ami kendőbe bugyolált gyereknek bizonyult, mocorogni kezdett. Azt bámulták, ahogyan a fekete gyapjúkendőre ültetett csöppség oldalra fordulva négykézlábra áll, mászik egy darabon, majd saját fodros ingecskéjébe, bő kabátkájába gabalyodva elakad. Erre előkerült egy kislány is, aki az egyik kalyiba mögül sündörgött ki. Leült a kicsi mellé, és megsimogatta homokba süppedő kezecskéjét.

Mrs. Fitzjames már azt kémlelte, hogy a nő odaért a sziklához. Felnyalábolta a szoknyáját, úgy, hogy még a harisnyás bokája is kilátszott, és lépdelt fel a sziklán, mint a zerge. Akkor torpant csak meg, amikor az ép ész és az illendőség megállította. Elbámult a messzeségbe, visszafordult, végigjártatta a tekintetét a part menti sziklafalaktól védett kikötőn, majd megkezdte nyaktörő útját kifelé. Most már végig a gyermekekre szegezte a pillantását, nem nézett előre, hanem inkább kapaszkodott, és a lábfejével kereste a biztos pontot, amely megtartja, ahová léphet.

Mire a sziklamászó nő visszaért a homokos partra, a kisgyerek már a hátán feküdt, akár egy bogár. Fürtös feje miatt kisfiúnak, kislánynak egyaránt nézhették. A nő felkapta, és a kicsi szöszke haját fújva, borzolgatva pergette ki a homokot a hajszálak közül. A gyerek először nevetett, aztán gyorsan megunta a mókát, és inkább sírva fakadt.

Úgy nézett ki, mint a többi, fürdőkúrára ideérkező hölgy, csak azok nem vittek karjukban gyereket. Ugyan nem ölelgette, mint egy halász felesége a kölykét, de azért mégiscsak ő vitte. Ez tette a látványt különössé: az ilyen öltözetű nők kezében napernyőn kívül mást soha nem láttak. Mostanra rendezte ruházatát, a biztonság kedvéért többször is kirázott gyapjúkendőt csinosan magára kötötte, a kisgyermeket jobb karjába kapta, csípőjén megtámasztotta, és megfogta a kislány kezét. Elindult velük azon a sziklába vájt lépcsőn, amelyen az imént Mrs. Fitzjames szaladt fel.

Ő nem tehetett mást, kénytelen volt félrehúzódni, hogy mind a négyen elférjenek a keskeny szirtfokon. 

– Jó reggelt! – köszönt angolul a nő.

– Jó reggelt! – válaszolt meglepetve Mrs. Fitzjames. A kislány a jobb kezével a kistestvére kezét fogta, a bal kezével az anyja szoknyáját markolta, és így, hármasban álltak hallgatagon, és nézték, hogy az ég és az óceán kékje miképpen válik ketté a messzeségben. Mrs. Fitzjames is szótlanul bámult. Ez a bal oldali karéj nem hatolt olyan mélyen az óceánba, mint a másik, jobb oldali szirt, ami olyan hosszan kinyúlt, hogy abban az irányban el is fogta a kilátást.

– Mintha csak a paradicsomba csöppentünk volna, nem találja?

– Csakugyan – felelt Mrs. Fitzjames. – Habár – tette hozzá restelkedve, mintha félne, hogy butaságot mond – számomra Itália a paradicsom. Ott minden csupa édesség.

– Egyetértek. Itt a tájba vadság is vegyül – bólintott a nő, és újra végigjártatta a tekintetét a sziklaszirtekkel tagolt partszakaszon és a távoli, ködbe vesző hegyeken. Nagy levegőt vett.

– Ön Madame Ramuntchónál lakik, ugyebár?

– Igen… Ön is? – érdeklődött Mrs. Fizjames.

A nő néhány lépést tett, hogy jelezze, eleget időzött a sétány végpontján, visszatér az öbölbe, Mrs. Fitzjames ugyancsak megtette ezt a néhány lépést, hogy jelezze: vele tart. Láthatóan mágnesként vonzotta a honfitárs társasága ezen a mindentől elvágott helyen, idegen országban. Megindultak a szikla oldalába vágott ösvényen a fürdőházak felé.

– Bocsásson meg, hogy megszólítottam, de harmadik hónapja csak a kislánnyal beszéltem a magam nyelvén. Felvettem egy miarritzert, ahogy ezek a baszkok magukat nevezik, de nem értek szót vele. Nem értjük, a másik miféle franciát beszél. A gyermekeket magam látom el, de a nő mos és takarít ránk.

– Én a komornámat hoztam magammal – vetette közbe Mrs. Fitzjames, de nem Hamiltont kereste a szemével, hanem kurta pillantást vetett a mindenkori dagály miatt lábakon álló, öltözőnek használt fakalyibák egyikére, arra, amelyikből éppen egy fürdőkosztümbe öltözött idős nő lépett ki.

– Itt olcsóbb az élet, mint Londonban. Marseille-t nem javasolják magányos nőnek. Itt meg bírunk fizetni két világos szobát meg egy nőcselédet. A tengeri levegő előnyeit nem is ecsetelem. A kisebbiknek gyenge a tüdeje, talán mert a Charing Cross Road mentén cseperedett az ártatlan.

– Én Manchesterből jöttem.

– Jártam egyszer ott, és hát csodálatra méltó a… – a másik nő elakadt, és szemlátomást kétségbeesetten kutatott emlékeiben.

– Ne fáradjon a dicsérettel – szakította félbe Mrs. Fitzjames. – Csúf és egészségtelen hely. Nekem is orvos írta fel az óceánt. Az utóbbi években Itáliában jártam. De Velencében az áporodott csatornabűz csak ártott.

– Ah, Velence – engedett el egy rövid, ábrándos sóhajt a hölgy. – Feltétlenül mesélnie kell róla, kedves…

Mrs. Fitzjames mélyen új ismerőse finom szarkalábakkal környezett olajzöld szemébe nézett. Nemrégiben még szép lehetett. Úgy öt éve. Vonásai szabályosak voltak, termete arányos, de arca hervadt, tekintete tompa. Végigtekintett a nő egyszerű, de úrias külsején: laza kontyba tűzött rőtbarna fonatain és egyszerű, csupán apró ezüstgombokkal díszített sötétkék gyapjúruháján, majd bizalommal nyújtotta piciny kezét.

– Mrs. Euphemia Fitzjames. De szólítson a keresztnevemen. Effie vagyok.

A másik is bemutatkozott, de olyan gyorsan elhadarta különös hangzású nevét, hogy csak annyit lehetett belőle megérteni, hogy „Amy”.

Most akaratlanul is mindketten a fürdőkosztümös asszonyságra szegezték a tekintetüket, aki a víz felé haladt. Bár a levegő kellemesen langyos volt, mézes napfény folyt le a sziklákon, az óceán csak kis, fehér csipkés hullámokat vetett, októberi reggeleken így sem számított hétköznapinak, ha valaki belesétált a vízbe.

– Bolondok ezek az angolok, még októberben is fürdenek! – jegyezte meg Effie magáról megfeledkezve.

Amy megértően elmosolyodott.

– Biztos idegbeteg.

– Vagy májbajos.

– Egek… Nézze, már a vízben van!

Az idős hölgy valóban a vízbe merült, kabátkája két szárnya kiterült a két oldalán, és az átvizesedett holmiban tett néhány nehézkes úszómozdulatot. De csak percekig tartózkodott a vízben. Gyorsan megunta a frissítő fürdőt, és átvizesedett öltözéke formájában hordónyi vizet cipelve trappolt ki az óceánból. 

– Ha eddig nem volt elég beteg, a tüdőgyulladás végez vele – jegyezte meg epésen Effie, és kissé kényszeredetten mosolygott, de Amy ezúttal nem mosolygott vissza rá.

– Ön nem hisz a hidegvíz-kúrában? Sokak szerint igen foganatos. Felpezsdíti a lelket, tisztítja a vért, javítja az étvágyat.

– Ó, minden bizonnyal.

– Ön mit kúráltat Biarritzban?

– Én… a klíma, a klímájáért jöttem. Mondják, hogy enyhe, és mindenkor igen friss, tiszta a levegő. A tüdőm miatt – tette Effie a mellkasára a jobb kezét, és krákogott is egyet-kettőt.

– Csak nem mellbajos?

– Szó sincs róla. Csak… nem tudom, ön melyik évszakban járt Manchesterben. Igen kellemetlen. Szinte mindig. De talán leginkább télen gyilkos a mocskos levegő, a köd. Itt óhajtok kitelelni. Mondják, itt enyhe a tél.

– Az – bólintott Amy. – Önt nem zavarják éjszakánként nyughatatlan lelkek? – kérdezte udvariasan, mintha csak a huzat felől érdeklődne.

– Kik zavarnak? Ó, nem, igazán senki. 

– Mifelénk így mondják – mosolyodott el szélesen Amy. – Csak azt kérdem, jól alszik-e.

– Hát persze, mint a tej. Csak be kellett tétetnem a spalettákat, nehogy bevilágítson a hold.

– És mit szól a szobák berendezéséhez?

Mindketten egyetértettek abban, hogy anyanyelvük kifejezései közül az excruciating jellemzi a leginkább azt az ízlést, amellyel madame Ramuntcho berendezte a villa lakószobáit, Amy tudálékosan megjegyezte, hogy ezt hívják a franciák XVI. Lajos korabelinek, és felkapta a kisebbik gyermeket. Ő a kicsikkel visszaindult a villába, Mrs. Fitzjames pedig most komornáját maga mellé véve egész délelőtt a baszk oldalon sétálgatott.

 

Másnapra feltámadt a szél. Az éles fénnyel ragyogó napsütésben a fák még mindig zöld lombjait szaggatta, leveleit cibálta a szél. Természetesen az óceán felől fújt, és ahogy Mrs. Euphemia Fitzjames leereszkedett a kikötőbe vezető, szélcsatornává alakult utcán, egyre szorosabban fogta össze magán azt az indiai sálat, amivel a kalapját lekötötte, hogy el ne vigye a szél.

A régi kikötő szűk, két oldalról védett öblében hiába kereste Amyt és a két gyereket. A parton továbbhaladva, a sziklaszirtet megkerülve a halászok által használt kikötőben aztán felfigyelt két piros pontra. Amikor közelebb ért, akkor lett benne biztos, hogy parton játszadozó gyerekek.

Meggyszín bársonyból varratott, egyforma kabátkát viselt mindkettő, és aranyszőke fürtjeikkel, kicsipkézett inggallérjukban valóságos hercegecskéknek mutattak. Az asszony úgy állt mellettük, mintha legeltetné őket, a háborgó vizet bámulta, és egészen elfeledkezett gyerekekről. Mindketten a földön ültek, és szép ruhájukra ügyet sem vetve a sziklák között növő ritkás füvet tépdesték.

– Nem hűlnek meg? – kérdezte Effie aggodalmasan.

– A tiszta levegőtől nem szabad félni, akármilyen gyorsan nyargal. Én erre nevelem őket. És higgye el, tízből kilenc homeopata orvos ugyanezen a véleményen lenne.

– Én viszont csak fázom – mosolygott Effie. Most vette észre, hogy azért volt olyan nehéz összefogni a sálat, mert a jobb kezében lévő levélre is ügyelnie kellett.

– Máris postája jött? – érdeklődött Amy.

– Máris? Egy hónapja írtam meg Mr. Fitzjamesnek Párizsba, hogy Biarritzba, a Ramuntcho-villába címezze a levelet. Azt hittem, több vár majd itt, de ma érkezett az első – felelte Effie némileg ingerülten, de továbbra is mosolyogva.

Napernyőjét a homokba szúrta, ügyetlenül megcsomózta az álla alatt a kendőt, és feltépte a levelet. Amy lopva odasandított, legfeljebb tíz sor lehetett. Effie rövidesen fel is szegte a fejét, és most már ő is mintegy megbabonázva nézett maga elé.

Percekig figyelték a halászokat, egyetlen szó nélkül.

– De hát ezek nem is bálnák – szólalt meg méltatlankodva Effie.

– Valóban nem azok – helyeselt csöndesen Amy, mert a halászok marékszám dobálták az apróhalat a fahordókba, csak néha akadt közöttük egy-egy nagyobb.

– Én pedig úgy tudom, hogy ezek bálnavadász népek.

– A baszkok bátor cethalászok voltak egykoron, de mostanra kiöltek minden rossz és jó szándékú bálnát a partvidéken, és messzire kellett hajózni, hogy egyet is találjanak. De Madame Ramuntcho szerint errefelé az, aki halásznak, bálnavadásznak, tengerésznek mondja magát, mind kalóz!

– Ma is felmászott a sziklafalra?

– Mindennap felmászom. Ebben az állandó tétlenségben kell egy kis erőfeszítés.

Effie másodpercekig hallgatott, aztán megrázta a fejét, és mégis rászánta magát, hogy megszólaljon.

– Ön érzett már ilyet? Próbálok az égre nézni, próbálom a sziklákra vetni a tekintetemet, de nem tudom levenni a szemem a hullámokról. Most éppen arra sem lennék képes, hogy hátat fordítsak nekik.

– Ilyen az óceán. Az óceán egész más, mint a tengerek. Viharban kérlelhetetlen és a végsőkig kegyetlen. Hívogatja az embert. Magába akar szippantani. Olyan szép, hogy amikor először láttam, könnyek gyűltek a szemembe. És szerettem volna vele menni. Szerettem volna megadni magam a hatalmas, dühös hullámoknak. Ez a legborzongatóbb. Mathilde, gyermekem, segítsd fel Philipet!

– Tehát a kisebbik fiúcska? A hosszú haja miatt lánynak hittem – kapta fel a fejét Effie megkönnyebbülten, szemlátomást megörült annak, hogy nem kell tovább a lélekrabló óceánról beszélgetnie.

– Majd hároméves korában fiút csinálunk belőle. Addig hadd legyen szép. Van nekem…

– A kislány nem egyszerűen szép, de valósággal gyönyörű – vágott közbe Effie.– Talán nem haragszik meg érte, ha kimondom, nos, ez azért lehet, mert egyedül utaznak, vagy mert a gyerekek olyan előkelően szőkék, szóval eleinte azt hittem, ön a nevelőnőjük.

– Mulatságos, amit mond, Effie – nevetett némileg erőltetetten Amy, majd tartott egy kis hatásszünetet. – Ne aggódjon, most már úriember felesége vagyok, de bevallom, lány koromban előkelőségek alkalmazásában álltam, valóban nevelőnőként.

– Ah – nyögte Effie bizonytalanul. Homlokát ráncolta, hogy miképpen nyugtázza mindezt. – Nekem nem volt nevelőnőm – mondta egy tétova mosoly kíséretében. – Talán ezért nem tudok sem franciául, sem németül, sem olaszul. De a gyermekemnek már bizonyára lesz. – Ezt nagyon óvatosan tette hozzá, nem úgy, mintha elhatározta volna, hanem szinte könyörögve.

– Én magam is mindig ebben reménykedtem. Kérdeztem már, hogy mit kúráltat Biarritzban?

– Hát, ha már kérdi… – hajtotta le a fejét Effie, és cipője orrával zavartan turkálta a homokot, hisz vallomás tartozik a vallomásnak.

– Nem először kérdem.

– Ha már kérdi, én… vagyis mi ötödik éve vagyunk házasok, és a gyermekáldás mindeddig elmaradt.

– Ez érdekes, úgy tudom Plombières-ben vagy Franzensbadban kúrálnak női bajokat.

– Nekem… csak meg kell erősödnöm, az orvos mondta. Nincs más baj.

Amy a hullámokra szegezte a tekintetét, hogy véletlenül se nézzen a gyerekeire, és elgondolkodó arcot vágott. Aztán hirtelen megszólalt.

– Azt tudta, hogy a francia császár is megmártózott itt az óceánban?

– Nem tudtam – mosolyodott el Effie hálásan. – Melyik?

– Az első. Madame Ramuntcho mesélte, amikor tegnap meghívott egy csésze csokoládéra. Azt is mondta, hogy leánykorában a mostani császárné is többször fürdőzött itt, az a spanyol nő… Nézze csak, az meg ott jobbra a Côte des Fous. Tudja, miért hívják a bolondok partjának?

Szórakozottan társalogtak még egy félórát, hogy az-e a bolond, aki ott vízbe megy, vagy ott menjen vízbe, aki bolond, aztán ezúttal együtt indultak el a villához vezető meredek utcán. Amikor a kisfiú elfáradt és Amy felkapta, Effie fogta meg a kislány kezét.


2

 

Egy teljes hete nem múlt el úgy nap, hogy ne esett volna az eső. Reggel mindig száz ágra sütött a nap, aztán a délután egyik órájában hirtelen elfelhősödött az ég, és gyors, szitáló eső söpört végig a tájon. De mindez gyorsan elült, és a lemenő nap szinte mindenkor felhők takarása nélkül mutatkozott meg. Talán csak a szél miatt volt néha érezhető az őszi lehűlés.

Kissé hűvös, de napos reggel volt az is, amelyiken Amy erős kopogtatást hallott a manzárdszobája ajtaján, alig valamivel hét óra után. Még az ágyban feküdt és egy piciny, lila fedelű könyvet olvasott. A hangos dörömböléstől úgy megijedt, hogy mezítláb, hálóingben ment ajtót nyitni.

– Asszonyom, bocsássa meg, hogy korán reggel zavarom, de attól tartok, a segítségét kell kérnem – mondta Mrs. Fitzjames, mert ő állt az ajtóban, pompázatos lila selyem hálókabátba burkolózva.

– Mi baj van?

– Elmondom egész részletesen, de könyörgök, jöjjön velem!

– Ahogy kívánja – tárta ki az ajtót Amy. – Várjon egy percet, felöltözöm.

A két kisgyermek ingecskében anyjuk ágyán hentergett, így Amy betette őket a rácsos ágyba. Kendővel felkötötte a rácsot, majd egy bábut nyújtott be a fiúcskának.

– Mathilde, vigyázz Philipre! Te vagy az én nagylányom – mondta a kócos, csipás szemű kislánynak, majd magára kapta török kaftánját, amely korántsem volt olyan fényűző darab, mint Effie lila kabátja.

Effie ment elöl a kanyargós lépcsőn, és még azzal sem vesződött, hogy vendégét előreengedje a szobája ajtajában. Be sem várta: már akkor belekezdett a zaklatott beszámolóba, amikor Amy még a lépcsőt hágta.

– Egész éjjel nyugtalanul aludtam. Hamilton elfelejtette behajtani az ablaktáblákat, és bevilágított a telihold. Én pedig gyáva voltam odamenni és betenni helyette – mondta Effie a szoba közepén állva, majd megindult az ablak felé. – Reggel viszont nem sütött be a nap. Amikor kidörgöltem a szememből az álmot, arra gondoltam, hogy Hamilton mégiscsak bejött, és behajtotta az ablakot, hogy ne ébresszen fel a napsugár.

Ahogyan Amy az ajtóban állt, jobb kezével a kilincsen matatva, abban érződött a türelmetlenség. A két kisgyerek magára hagyottan a rácsos ágyban, bizonyára ez járt a fejében, ezt Effie is észrevette, és kétségbeesetten hadarni kezdett.

– Az ajtóra néztem, de elalvás előtt bezárkóztam, és a kulcs a zárban állt érintetlenül. Az ablakhoz siettem, hogy talán mégis én csuktam be, és amikor kitártam, sáros lábak nyomát láttam a párkányon, nézze csak!

– Ez nagy szerencse, hiszen a kísértetek nem hagynak sáros lábnyomokat. Talán mert lábuk sincs – mosolyodott el Amy.

– Én nem is kísértetekkel, inkább rablókkal számoltam. De be sem hatolt.

– Miféle rabló az ilyen? A párkányra kucorodik, és csak néz befelé?

Effie értetlenül bámult vissza.

– De hisz most mondta, hogy az üvegablak éjszakára tárva maradt. Bejöhetett volna, ha úgy óhajtja.

– Ó, csak Isten nevét a számra ne vegyem! Meghalok a rémülettől! Valaki felmászott az ablakba, csak hogy engem nézzen – Effie az ablak melletti kis pamlagra hanyatlott.

Amy nyilván csak a formaság kedvéért mormolhatta neki, hogy „nyugodjon meg, kedves”, maga sem hihette, hogy ilyen körülmények között ez lehetséges. Intett Hamiltonnak, hogy menjen a madame-ért. Effie pedig egy kis rubinüveg flaskát kapott fel az asztalról, felcsapta a talpát, amely apró arany vinaigrette-et rejtett, és abból szippantgatott, hogy el ne ájuljon.

– Lám, azt sem vitték el.

– Ugyan, ez csak aranyozott ezüst!

– Akkor vizsgálja meg az értékeit: pénzét, ékszereit! – utasította Amy, és az ablakhoz lépett.

A zöld spalettás ablak párkányát sáros nyomok borították, de sem kívül, a fehérre festett falon, sem belül nem mutatkozott sártörmelék, vagy akár csak egy lábnyom is. Amy kihajolt, és rögtön vissza is hőkölt a mélységtől. A villa második emeleti ablaka legalább olyan magasan volt, mint az udvaron álló széles törzsű fa lombozata. De nem értek el a párkányig az ágak.

– Minden, minden megvan! – sikította hisztérikusan Effie, és mindkét markából fülbevalók és nyakláncok csüngtek.

Ebben a pillanatban lépett a szobába Madame Ramuntcho. Igénybe vett néhány percet, hogy megértse: nem személyzetét vádolják lopással, hanem éppen az értékek érintetlen volta ad okot az aggodalomra. Izgalmában még a pipát is kivette a szájából, amire reggeli után mindig rágyújtott. Ajka jobb vagy bal szélén egyaránt bedughatta-kihúzhatta, mindkét oldalon hiányzott a szemfoga.

Vous-avez des somnifères? – kérdezte tőle Amy suttogva, mert Effie egész egyszerűen nem volt eszénél. Zokogva tömködte vissza a dobozkába az ékszereit.

Madame Ramuntcho rázta a fejét. Amy elsietett, és kisvártatva egy orvosságosüveggel tért vissza, amiből jó adagot egy kispohárba töltött, és azt kínálta oda Effie-nek...

 

Comments