Bibliográfia‎ > ‎

Mandragóra utca 7.

Éjfél már elmúlt valamivel, amikor kipattant az alvó kislány szeme.

A vörösen villogó számokat akkor is le tudta volna olvasni az óráról, ha nem szűrődik be a szobába valami a telihold fényéből: 00:15.

Nézte egy darabig a számokat, aztán egy nagy sóhajjal kikászálódott az ágyból. Felállt és elindult az ajtó felé.

Megreccsent valami a talpa alatt, de ügyet sem vetett rá, tovább botladozott a földre dobált, még a holdfényben is kivehetetlen halmok között.

– Anyu… – súgta a folyosóra érve, de választ nem várt. Inkább azért mondta ki, mert abban reménykedett, hogy ez a szó megvédelmezi a parketta idegborzoló nyikorgása ellen.

– Anyu – ismételte hangosabban a másik szobába lépve, de most sem érkezett felelet.

A kislány szeme egyre inkább megszokta a sötétséget, már nem kellett tapogatóznia. Céltudatosan indult a sarokban álló fehér halom felé.

– Anyu? – ismételte kérdő hangsúllyal.

Először óvatosan végigtapogatta, aztán felrántotta a fehéren világító paplant.

Nem feküdt alatta senki.

Nem szólt ezután egy szót sem. Megfordult, és ugyanazon az úton visszabotladozott a szobájába.

Bebújt a paplan alá, és az orráig húzta.

Behunyta a szemét. 

Félálomban még látni vélte, amint egy sötét árny oson el az ablaka alatt.

 

 

Első fejezet

 

Még újdonságnak számított, hogy sötétben kell hazamenni az iskolából, mert csak pár hete állították előre az órákat. Máskor a rajzszakkör sem tartott ilyen sokáig, csak hát temperáztak, és utána el kellett mosni a vizestálkákat, az összes ecseteket, valamint a kezüket is. Nagyon alaposan, szappannal.

Ennyi elővigyázatosság mellett érthetetlen, hogy mégis szivárványszínű foltok jelentek meg a kócos-szőke kislány rózsaszín dzsekijén. A jelenség szemlátomást őt is aggasztotta, mert többször megpróbálta a foltokat benyálazott ujjával ledörzsölgetni. De ettől valahogy csak még rosszabb lett az egész.

– Felmehetek hozzátok, ha még nincs otthon anyukám. Hármat fog csörögni, ha hazaért, azt mondta – torpant meg a kislány a kapubejáró mozgásérzékelő lámpájának fénykörében. Copfja szétcsúszott, a sapkája pedig úgy állt a fején, mintha nagyon messziről hajították volna rá. A sálja egyik végét a földön húzta, ahogyan az iskolatáskáját is.

– Jó, de menjünk a ti lépcsőházatokban. Az sokkal izgibb! – felelte a másik kislány, aki nem volt se szőke, se copfos. Valamint sapkát és sálat sem viselt, talán gyengeségnek vélte az ilyesmit. A csípős októberi időjárás ellenére merészen begombolatlanul hagyta a kabátját, és helyeslést sem várva loholt a házuk másik, izgalmasabb lépcsőháza felé.

A ház nagyon szép helyen állt: egy árnyas fákkal teli terecske és egy kedves kis utca sarkán. Ha külsejével nem is, kitűnt magasságával: a tér három-négy emeletes házaival szemben hat emelettel tört az égbe. A legfelső kettő éppen úgy nézett ki, mint a szőke kislányon a sapka: mintha nagyon messziről hajították volna rá.

Másban is hasonlított a kislányra: ugyanúgy festékfoltok pettyezték. A térre nyíló kapuját – ahol eddig ácsorogtak a lányok – barnára, a kapubejárót vajsárgára festették. Aztán valaki pékséget nyitott az egyik földszint egyik üzlethelyiségében és jajvörösre festette az ajtó- és ablakkereteket, hogy a boltot mindenki észrevegye. Az egyik harmadik emeleti lakó, aki az egyetlen térre néző erkélyt birtokolta, méregzöldre pingáltatta a rácsokat, málnarózsaszínre a környező falat. A legfelső két emelet falait pedig az építési vállalkozók jónak látták répasárgára dekorálni.

A foltoktól eltekintve sötétszürke, omladozó vakolat borította a házat. A kis utcára nyíló oldalában éppen ezért dúcolták alá teljes hosszában – nehogy valakinek a fejére essen egy mészkő tengeri csikó, kagylóhéj, valamelyik nagydarab római isten lábfeje vagy egy karcsú nimfa alkarja.

A kislány – iskolatáskáját egyetlen pillanatra sem emelve el a földről – engedelmesen követte barátnőjét a fagerendákból épült folyosón. A másik bejárat előtt megállt, majd a fogával igyekezett lehámozni az ujjairól a kesztyűjét, hogy beüthesse a kapukódot.

– Szia – hallotta meg hirtelen a háta mögött a férfihangot. Felnézett. Egy feketekabátos férfi lépett mellé, aki megnyerően igyekezett mosolyogni rá. – Ida, ugye, ez a neved? Otthon van az anyukád?

Ida egyet bólintott, aztán megrázta a fejét. Idegenekkel soha nem állt szóba. Pedig ez a bácsi feltehetőleg nem is volt idegen. Szomszéd, vagy valami ilyesmi. Tudta a kapukódot, be is ütötte, és bement a házba. Mielőtt becsapta volna maga mögött a kaput, még egyszer barátságosan rámosolygott a lányokra.

– Jöttök?

Jöttek. Átbújtak a bácsi hóna alatt, aki a barna hajú kislánynak engedte át az ajtógombot, majd gyors léptekkel elsietett.

– Milyen állat! Itt nincs mozgásérzékelős lámpa – ujjongott Tamara, és nagy robajjal bevágta maguk mögött a hatalmas faajtót.

Most aztán az orrukig sem láttak, és a bácsi sem kattintotta fel a lépcsőházban a világítást, ráadásul egy pillanat alatt elnyelte a föld. Ida a kapcsoló után tapogatózott.

– Nehogy felkapcsold a villanyt! Játsszuk azt, hogy egy kihalt kísértetkastélyban tévedtünk el, és egy borzongató fuvallat eloltotta a fáklyánkat! – mondta Tamara, és előreszaladt, amíg neki nem ütközött a fanyar szemétbűzt árasztó kukáknak. – Hullaszagot érzek!

– Tamara, én félek. Kapcsoljunk villanyt – mondta Ida halkan, de inkább csak magának. Óvatos léptekkel követte a vaksötétben előre törtető barátnőjét.

Körbenézett. A hetedik emelet és a tetőterasz tujái felett látható zsebkendőnyi eget szürkéslilára festette a városi kivilágítás, de odabenn a házban koromsötét volt és alig szűrődött ki fény az elhúzott függönyök mögül. Az udvar közepén, a szőnyegporoló tövében egy alak volt kivehető. Kukának kicsi volt, virágcserépnek nagy. Nem csoda, hiszen egyszer csak megmozdult. Hirtelen négy lábra állt, és mintha gyanakodva méregette volna a gyerekeket.

– Egy kutya – mormolta Ida és megfordult, hogy megkérdezze Tamarát, ő minek nézi. –Figyelj csak…

De mire visszanézett, a kutyaforma lénynek nyoma veszett. Tamara már az első emeleti lépcsőfordulóból kiabált:

– Nem, kezdjük újra. Játsszuk azt, hogy fáradt utazók vagyunk és ránk esteledett. Be kellett térnünk ebbe a gyanús kastélyba, mert odakinn vihar tombol. Hiába kopogtunk, nem nyitott ajtót senki, ezért bemerészkedtünk. Nincs más választásunk, ha nem akarunk szanaszét ázni.

– De kik laknak ebben a kastélyban?

– Még nem tudjuk. De a kérdés inkább az, mik? Mert nem emberek, az biztos. Egyelőre mit sem sejtünk. Gyanútlanul botladozunk a sötétben.

– Ez így is van. Mármint botladozunk – erősítette meg Ida, mert éppen keresztülesett Tamara tornafelszerelésén, amit az a földön húzott maga után.

– Ez igazából egy emberi fej – mutatott a mocskos tornazsákra Tamara. – De még nem gyanakszunk.

– Mikor kezdünk gyanakodni?

– Idővel – kezdett suttogni Tamara, hogy jelezze, a játék elkezdődött.

Lassan, lélegzetvisszafojtva lépkedtek felfelé a lépcsőfokokon. Bár a szemük egyre inkább hozzászokott a sötéthez, sötét és még sötétebb foltokon kívül továbbra sem láttak semmit.

Már a második emeleten jártak, amikor Ida megállt a kanyarban, mert a szeme sarkából valami mozgást észlelt. A folyosó végén ormótlan alak bontakozott ki, amint behajlított térddel hajol előre, mintha az egyik sötétbe borult lakás kulcslyukán vagy ablakán kukucskálna befelé. Azzal a fura, seprűszerű tárggyal a kezében éppen olyan volt, mint egy… mint egy…

A banya hirtelen felegyenesedett, és határozottan megindult Ida felé.

– Kapcsoljatok villanyt, gyerekek, mert pofára estek – hangzott fel egy sok évtizedes rikácsolásban megedzett, reszelős női hang, aztán amikor egy kattintásra kisvártatva az egész házban kigyúltak a fények, Ida tisztán látta, hogy a házmesternő áll előtte teljes felszerelésével: söprűvel, partvissal és felmosóvödörrel.

– Na, köszönjük szépen! – hallotta amint a háta mögött Tamara az elrontott játék felett méltatlankodik. Ida még a beszédhangját kereste. Amint megtalálta, kisajtolt magából egy udvarias köszönést.

– Csókolom, Terus néni.

– Te vagy az, kislányom? – recsegte a megtermett asszony. – Mondd meg az anyádnak, hogy bedobtam a postaládátokba egy levelet. Utolsó figyelmeztetés – tette hozzá nyomatékosan.

– Nincs még otthon – nyöszörögte rekedten Ida és bánatos pillantást vetett a harmadik emelet egyik sarkában sötéten tátongó ablaksorra. De az asszonyság ügyet sem vetett rá, csak felkapta a vödrét, és egykedvűen megindult lefelé a lépcsőn.

– Mert még csak öt óra van. Az én szüleim is hat után jönnek haza a tesóimmal. Feljössz addig hozzánk? – mutatott Tamara a lakásuk sötét ablakaira.

Tamara és családja a répaszínű ráépítésben lakott. A sötét belső udvarra csupán a fürdőszobájuk ablaka nyílt, és egészen magasról láttak rá az árnyas fákkal teli térre. Az ő lakásukhoz még lift is járt, amibe csak az ötödik, hatodik, hetedik emeleten lehetett beszállni, és a földszinten kiszállni. A kettő között nem állt meg. Hiszen négy emeletet megmászni még minden embernek egészséges, de öt vagy hét egyeseknek már sok.

 

Tamara bárszéket húzott a konyhaszekrény mellé és benyúlt a felső szekrénybe.

– Együnk csokit – nyújtotta a kicsomagolt édességet.

Kettétörték a táblát, és mindketten nagyot haraptak a saját felükből. A csokimajszolás mindkettőjükre nyugtató hatást gyakorolt, jobbra-balra elhevertek a bőrkanapén, és pihegtek. Ida szólalt meg nagy sokára.

– Amikor ilyen sötét van, én már félek egyedül hazamenni. De az anyukám mostanában sokszor dolgozik későig.

Tamara és a számítógéphez lépett. Belépett, majd néhány szót írt be a keresőbe.

– Nézz csak ide! – mondta és rákattintott a Gyermekfelügyelet szóra, majd a megjelenő apróhirdetések közül kiválasztott egyet, és megnyitotta.

 

Rendkívül elfoglalt, felelős beosztásban dolgozó szülők keresnek dinamikus pótnagymamát gyermekeik mellé.

Feladat: három gyermek (egy 11, egy 8 és egy 7 éves) ellátása, a háztartás vezetése.

Munkaidő: munkanapokon reggel 8-tól este 6-ig (alkalmanként éjszakai gyermekfelügyelet)

A munkakör részletezése: reggel a gyermekek megreggeliztetése, a két kisebb iskolába kísérése. Napközben mosás, vasalás, rendrakás, takarítás. Ebédfőzés a legnagyobb számára, házi feladatainak ellenőrzése. A két kisebb különórákra kísérése. Az egyikőjük speciális pedagógiai programot követ, ennek betartatását, állandó gyakoroltatását is elvárjuk a jelentkezőtől.

Előny: jogosítvány, pedagógusdiploma, szakirányú, sokéves tapasztalat

A válaszokat „Házitündér” jeligére várjuk a megadott postafiókba.

 

– Ezek mi vagyunk – mondta büszkén Tamara. – Én és a tesóim.

– Mi az a speciális… izé?

– Döme diszi…  Szóval van valami difije. Egyszer már kijárta az elsőt, de nem tanult meg olvasni. Ezért járnak most Domival egy osztályba. A mama megígérte, hogy egy céges háeres fogja megszűrni a jelentkezőket, de a végső körbe jutott jelöltek értékelésében mi, gyerekek is részt vehetünk. Fejenként fél szavazatunk lesz, a papának egy egész, a mamának meg vétójoga…

– Az micsoda?

– A háeres vagy a vétójog?

– Bármelyik. Mindegy. Nélkülük is értem, hogy a mamád dönt… – mondta, de elhalkult, mert a telefonját hallotta csörögni. Egy… kettő… három csörgés. – Mennem kell. Hazaért az anyukám – mondta megelevenedve. A csoki maradékát gyorsan betömte a szájába, felkapta eldobott kabátját, táskáját, és már rohant is.

Az első emeleti körfolyosón, a házmester néni ablakaiból kiáradó fényben még egyszer meglátta a kutyát – mert most már világosan látszott, hogy egy nagytestű kutyáról van szó. Első mancsait a párkányon nyugtatva két lábon állva nézett befelé, mintha a benti eseményeket figyelné.

 

 

Comments