Bibliográfia‎ > ‎

Kommunista Monte Cristo


I. rész: Sanyi

1. fejezet


De annyit mégis elárulunk önnek, kedves Prohászka Ottokár püspök úr, Krisztusban atyánk, hogy most világforradalom közepén vagyunk…

Népszava, 1919.


A dédnagyapám 1919-ben egy július végi napon indult el Bécsbe. A jobb kezében egy papírbőrönd tele diadémmal, tiarával meg bogláros kösöntyűvel, a balban sétapálca. Szívében rettegés. Szívében szerelem. Átizzadt inge atletikus felsőtestére tapadt, de egy gombot sem gombolt volna ki, nehogy kilátsszék a „Gesamtkunstwerk” valamelyik magasabb betűje, amit a mellkasára tetováltatott.

Gesamtkunstwerk”, csupa hosszú, nyúlánk, hajladozó betűvel. Már a tetoválómester – egy olvasottabb proletár, aki tíz évet szolgált le a Queen of Russia angol teherszállító gőzösön – is megmondta, hogy ez egy határtalan hülyeség, az összművészetnek leáldozott, Klimt is meghalt, megírta a Tolnai Világlapja. De mit lehetett tenni? A dédnagyapám valahol meglátta, és megtetszett neki. Az alkoholmérgezés azon fázisában provokatív és szofisztikált ötletnek tűnt.

Mondani sem kell, ez még a második dicsőséges március előtt történt, mielőtt beütött a szesztilalom, és egy egész politikai párt tűzte zászlajára, hogy a magyar must erjedését meg kell akadályozni. Mert a tartós józanság sokat koptatott a fényes ideán. Mindazonáltal a dédnagyapám ettől kezdve úgy járt-kelt, mintha halott szerelme nevét hordozná a bőrébe égetve.

- Inkább a homlokára kellett volna tetováltatnia – sajnálkozott sokszor az apám. – Akkor legalább lenne róla fénykép.

Sajnos sohasem látta senki a családból, mert dédnagyapám 1919 után már az úristen előtt sem mutatkozott atlétatrikó nélkül.

Azon a júliusi napon is csak igazított a nyakkendőjén – félkézzel, mert a papírbőröndöt le se merte tenni. Ő azt gondolta, úgy sejtem, azt gondolta, hogy a proletárforradalom ügyét tartja a kezében. A proletárforradalom elveszett ügyét, de ezt senki sem merte kimondani a Szovjetházban, amikor belemérték a húsz kiló kösöntyűt a papírbőröndbe. Kun Béla a migrénjét borogatta, Szamuely Tibor – akit dédnagyapám személyes ellenségének tekintett – ököllel ütötte az asztalt, és a vérről magyarázott. (Hogy van belőle bőven, ha sok folyik belőle, az csak megelőzi, hogy még többet kiontsanak stb. Ilyesmiket.) Csak szegény Korvin Ottó tudott nyugodt maradni.

Ottó listát írt, amilyet előtte török pasák írnokai, utána nácik és nyilasok, később pedig ávósok írtak:

45 aranynak látszó gyűrű zafír-, opál-, rubinköves gyűrű (vegyesen)

kb. 100 db antik hatású ékszergomb türkiz berakással

1 db tiara (32 db briliánssal)

12 db kisebb-nagyobb arany eszköz (kb. 5 kg)

1 db igazgyöngyfüzér

különféle ló-ékszerek (4db)

1 db. elefántcsontra készült miniatűr gr. Pálffy Geraldine gyermekkori képével


De Ottó nem gondolt sem elődeire sem utódaira. Egyszerűen csak szerette, ha stimmel a dohány. Alig pár hónapja még egy bankban dolgozott.

A dédnagyapám aláírta az elismervényt, lezárta a bőröndöt és átvette a vízumot, valamint egy köteg kisebb címletű bankjegyet az esetleges költségekre. Máris indult, hogy elérje az első induló bécsi gyorsot. Még hallotta, hogy Kun Béla sírva könyörög a telefonba oroszul, biztos Leninnel beszélt és vöröskatonákért rimánkodott. Mellette Szamuely ráncolta a szemöldökét. Ha valaki, ő biztosan tudta, hogy Lenin szívesen ad arany karórát, ad kézelőgombot vagy sarló-kalapácsos kitűzőt is, de katonát, azt nem ad. Tehát csak Ottó, szegény Korvin Ottó kívánt szerencsét.

Még miközben Ottó számolta a briliánsokat a tiarában, a dédnagyapám kiszúrta, hogy feltűnően rövid az életvonala, ezért búcsúzáskor hosszan magához vonta, és megsimogatta a púpját. Szörnyű volt elgondolni, hogy ez a rémarcú, ötlettelen Ady-utánérzéseket író, gerincferdüléses, ortodox kommunista, aki még ráadásul politikai nyomozó is, bízik benne, egy bonvivánfejű, kisportolt testű, minimális szellemi életű forradalmi segédmunkásban, akit ráadásul néhány hete ismert meg. „Talán a kék szemem teszi”- tűnődött magában. A dédnagyapám volt a családunkban az utolsó kékszemű.

De nem töprengett tovább sajátos vonzerején. Inkább azon szorongott, eljut-e élve a vonatig. Ha az utcán megállítanák a vörösőrök és átkutatnák a holmijait, még nyomatékos kérésére sem hoznák vissza ide a Szovjetházba, hogy igazolhassa magát, hanem lelőnék, hogy osztozkodhassanak kincsein. Az utca farkastörvényei miatt a dédnagyapám a nemzet erkölcsi süllyedését okolta, amely általában a háború és a forradalom egyenes következménye.

Beleborzongott abba, hogy az utcán felfegyverzett, bestiális, burzsujevő prolik csámborognak késő éjszakáig, és mindenkire tüzelnek, aki jól szabott zakót visel, ugyanakkor, ebből következően az is borzongatóan hatott rá, hogy nem képes magát az egységes proletariátust alkotó porszemnek hinni: homokszemnek, sőt, kavicsnak képzelte magát.

Arra gondolt a dédnagyapám, hogy vajon azért adták-e a grófi szajrét a kezébe Kunék, mert szombatkor egyikük se nyúlhat pénzhez. Pedig az a négy hónap, amelyet a mozgalomban eltöltött, meggyőzte arról, hogy egy hivatásos forradalmárnak nincs szombat, de még vasárnap se, csak az osztályharc szürke hétköznapjai. Ahogyan Kun Béla néha maga mondta: zsidó volt az apám, de én kommunista vagyok. Vagy ahogyan a dédnagyapám néha maga mondta: katolikus pap volt az apám, én viszont zabigyerek vagyok. Nem tépelődött tovább, még a kijárási tilalom előtt el akarta érni a Keleti pályaudvart. A Duna-parti Szovjetházat - ahol a népbiztosok együtt laktak, sírtak és nevettek – maga mögött hagyva cigarettára gyújtott, és fütyörészve nekiindult. Kisétált a Klotild térre, végig a Kossuth Lajos utcán, Rákóczi úton, tartva az irányt.

Dédnagyapám antiszemita volt, ez, gondolom, világos. Szebbnek, okosabbnak tartotta magát, mint izraelita ismerősei, és a feltevése kinél-kinél félig be is igazolódott, hiszen némelyiknél szebb volt, jóllehet egyiknél sem volt okosabb. Ő is enyhe fulladást érzett, ha zsidó hadimilliomosokat látott a körúton grasszálni ragyogó szépségű úrilányokból lett színésznőkkel, de ha a tükörbe nézett, a látvány annyira megnyugtatta, ellazította, hogy önfeledten tudta átadni magát a zsidó és félzsidó nők iránt érzett féktelen vonzalmának. Így állt szerinte méltó bosszút.

Tépd le a liliomot, amelyben forr a méz” – morzsolgatta most magában Alice elhaló szavait, és valósággal belevörösödött az emlékképbe, hogy ő bizony letépte, és mirabile dictu: forrott benne a méz. Kifújta a cigarettafüstöt és arra gondolt, Bécsben talán nincs akkora élelmiszerhiány, mint Pesten, ahol a Gyermekbarát Egyesület egyre csak lefoglalja az összes cukrászsüteményeket, és mindenből csak az éhes kis proletárgyerekeknek juttat. A keresztényszocializmust egyre inkább az élvezetekben dúskálással társította, ki a fene gondolta volna ezt IV. Károly koronázási ünnepségén! Biztos torta is van! – csillant fel a szeme. Sacher torta! – sikította benne egy előre élvező, önfeledt hang. Aztán újra csak az jutott eszébe: „Tépd le, tépd le!”

De hogy jön ez ide? Semmiféle frivol gondolatnak nincs helye ott, ahol a saját, valamint egyéb nemzetek sorsa forog kockán. A hadi helyzet aggasztó, mormolta a dédnagyapám, de ezt sem a napi sajtóban olvasta, a távírász felelte Ottónak, mikor az súgva megkérdezte tőle, miért fájdult meg Kun Béla feje.

- A hadi helyzet aggasztó – így mondta, vagy inkább suttogta a távírász. Románok ante portas, a vöröskatonák egyre kevésbé érdeklődnek a proletariátus világfelszabadító háborúja iránt, a felmentő szovjet csapatok pedig minden valószínűség szerint sohasem érkeznek meg (helyesebben: meglehetős késéssel, huszonöt év múlva. Rájuk most nem érdemes várni.) Lenin elvtárs már megint blöffölt!

Pedig ott, a szemben lévő hirdetőoszlopon a Szabadság győzelemre vezeti a barikádokon harcoló népet. A mutatóujjával elegánsan int: előre. Induljanak előttem, kérem. Ezenközben a bal karjában egy agyas-fejes proletárgyermeket tart, aki a kebeléből fogyaszt. A földtől már régen elrugaszkodott, bármelyik pillanatban az elkeseredetten harcoló vöröskatonák fejére nőhet. De a súlya elhanyagolható: hízottnak hízott, de mégiscsak egy nemtő.

Dédnagyapám már az Astoriánál gyalogolt. Az utcán szinte senki sem járt, legfeljebb néhány merész férfi, a nők, gyerekek, öregek, betegek otthon szürcsölték az üres pótteát, nem csaptak utcazajt. Ezért dédnagyapám már messziről meghallotta a gépkocsi hangját. Ki autózhat ilyenkor? Senki jó ember, azt a dédnagyapám is tudta. Hátranézett. Egy terepjáró autó fékezett le mellette. Dédnagyapám egyből felmérte, hogy ez IV. Károly gépkocsija, azt valahogy mégsem remélte, hogy a trónkövetelő őt szemelte ki egy rojalista puccsban való részvételre. De még így is nagy meglepetésre számított.

S az nem maradt el. Az autóból a nemrég még a Szovjetházban aggódó Szamuely Tibor pattant ki, és egyenest a dédnagyapám felé tartott. Mint mindig, most is military-mániájának áldozott egy szürke zsávoly egyenruhában, hátrabrillantinozott fekete haján megcsillant a közvilágítás.

- Elvtársam! – kiáltott fel némi pátosszal a dédnagyapám. Tibor hangulatát szerette volna felmérni.

- Én elvtársad neked nem vagyok, de szólíthatsz nyugodtan Szamuely úrnak. – Tibor nem volt jókedvében.

- Ahogy tetszel gondolni. Mit tetszel akarni tőlem, Szamuely úr? – alázatoskodott a dédnagyapám, miközben félszemmel azt figyelte, hogy lassan a Lenin-fiúk is előkászálódtak a kocsi belsejéből. Szamuely mögé sorakoztak fel. Ő rezzenéstelen arccal elővette a hatalmas pisztolyát és kibiztosította a závárzatot. Szuggesztív tekintetét a dédnagyapámra emelte, majd az utca másik oldalán sétáló, könnyű tyúklábmintás felöltőt viselő fiatalemberre mutatott.

- Idefigyelj, Sanyi! Látod azt a burzsujt az utca túloldalán?

- Sose biztos az, hogy burzsuj.

- Mondom: látod?

- Látom.

Durr. Szamuely elvtárs célratartás nélkül, vaktában lőtt egyet, a következő pillanatban a fiatalember összerogyott, és elterült az utca kövezetén. Szamuely visszatette hatalmas fegyverét a pisztolytáskába. Igazított az övén. Felemelte jobb keze mutatóujját:

- Látod, Sanyi, így jár az, aki kárt tesz a vörös proletariátusnak.

- De nem tett kárt!

- De így jár – jegyezte meg lakonikusan Szamuely elvtárs, és ezzel újra helyet foglalt a királyi gépkocsiban. Főnökük testbeszédéből következtetve a Lenin-fiúk is tudták: megérett az idő a távozásra. Visszakászálódtak. A hűséges sofőr gázt adott. Éles kanyart vettek és már robogtak is a Szovjetház felé.

A dédnagyapám hátán a jeges futkosott. Arra gondolt, vajon miért gyűlöli őt Tibor, akit maga is szívből utált. Megállt egy plakát előtt, és úgy tett, mintha azt vizsgálgatná, csak azért, nehogy ide-oda dobált végtagokkal pánikszerűen menekülni kezdjen, mint egy bokán dobott mezei nyúl. Ez a nagy vörös kéz (proletárkéz) a plakáton már amúgy is többször gondolkodóba ejtette. Egyrészt sárga fényt bocsátott ki magából, másrészt elektrosztatikusan vonzotta magához a fém aprópénzt, a sötétzöld borítójú könyveket, valamint a sötétvörös, húsos szirmú virágokat. Ez a felirat díszítette: Proletárkezet vagy antantkorbácsot?

A felvetés jó. Sok ember küzd hasonló dilemmával. Lepra vagy kolera? Kötél vagy golyó? Sósav vagy marólúg? Tisza-örvény vagy Duna-sodor? Golyó vagy kötél? Ám a dédnagyapám egyelőre nem kívánt egy ilyen nagyjelentőségű döntést meghozni. Nem feltűnően gyors, de céltudatos léptekkel távolodott az incidens helyszínétől. Az a kevés járókelő, aki ilyenkor is kimerészkedett az utcára, hívta a mentőket. Jólesett látni, hogy van még jóérzés az emberekben. Ez a későbbiekben gyökeresen megváltozott. De akkoriban, ha a vörösőrök nem lőtték közelről fejbe, és nem fosztották ki, az embernek minden esélye megvolt, hogy embertársai segítőkészségének köszönhetően Prónay Pál fehérterroristáinak kezére jut, és péniszére kötözött cukorspárgán vezetik körbe a Nemzeti Lovarda udvarán.

A dédapám már a Rákóczi úton cipelte a Tanácsköztársaság ügyét. Szerfölött aggasztónak találta, hogy Tibor számára az eszme nagyobb súllyal esik latba, mint az emberélet. A burzsoáziát végleg kiirtaná, a parasztság csak annyi neki, mint az orrán zümmögő légy. Azt zümmögi: „Földosztást, földosztást!” Tibor odakap, markába zárja, aztán összereccsenti, és ni, ott van kiontva a sárga bele. Kun Béla meg csak szabadkozna, ha kérdeznék, miért engedte, hogy Tibor likvidálja a föld népét.

- Hogy mit csinált? Ejnye, Tibor, egy percre nem nézek oda, éppen csak egy szikratáviratot küldök el Lenin elvtársnak, te meg lemészárolod a polgárságot, megtizedeled a parasztságot!

- Én ugyan nem tettem ilyet – mondaná Tibor méltatlankodva. – De szívesen kivégzem azt, aki rólam ilyet terjeszt! – Pedig a háta mögé dugott kezében ott az összecsukható akasztófa! Kun elvtárs oda se tekintene, úgy veregetné Tibor vállát.

- Én megbízom benned, Tiborom. Végezd csak a munkádat. – És nem nézne oda, oda se akarna nézni, pedig Tibor olyan kapkodva csukta össze az akasztófát, hogy még mindig ott himbálózik rajta egy varjúszárny-bajszos zsírosparaszt!

A dédnagyapám letörölte gyöngyöző homlokát, és megnézte zsebóráját. Még tíz perc a kijárási tilalomig. Nagyobbra mérte lépteit. Közben folyton csak figyelt meg hallgatózott, hogy jön-e megint Tibor a terepjáróval, bőrkabátos, kibiztosított fegyverű Lenin-fiúkkal az oldalán. „És még azt is jegyezd meg, Sanyi…” és olyat lőne, hogy még a villamos kereke is leeresztene, csak úgy sikoltozna rajta a sok prolinép. De aztán hamarosan visszanyernék a lélekjelenlétüket, és spontán elénekelnék a Marseillaise-t.

A budapesti emberek egyáltalán nem büszkék, viszont rendkívül alkalmazkodóak. Szörnyülködtek, amikor ellopták a Ferenc József-szobrot, mert maguk akartak szert tenni ilyen nagymennyiségű fémre. Viszont megkönnyebbültek, amikor kiderült, hogy elszállították Ferenc Jóskát, mert népgyilkosok szobrai nem éktelenkedhetnek az utcán. Március 21-én még kevesen tudták fejből a Marseillaise-t, de most ha csak oldalba bökik őket, már éneklik is. Különben nincs ebéd! A dédapám személy szerint jobban kedvelte az Internacionálét, modernebb, korszerűbb hangzása és elrugaszkodottan patetikus szövegvilága miatt. Már dúdolta is: így még a gyaloglás is gyorsabban ment.

Vajon tényleg ez a harc lesz a végső? – tűnődött dédnagyapám, és igazított a fogáson a bőrönd fogantyúján. Ennyi az egész? Vívunk egy kimerítő háborút, odavész egymillió emberünk, végigverekszünk pár véres sztrájkot, kirobbantunk egy őszirózsás forradalmat, de innentől nincs semmi dolgunk, hátradőlve figyeljük, ahogyan Károlyi Mihály – politikai ellenfelei számára egyszerűen csak: „degenerált házárdőr” - átjátssza a hatalmat a szociáldemokratáknak, a szociáldemokraták meg a kommunistáknak. De azok nem teremnek nyomban a nyeregben, mert először is Landler Jenőék alázatosan kopogtatnak a rajta kívülálló okok miatt tüskefrizurás Kun Béla börtöncellájának ajtaján.

- Szabad bejönni? Tárgyalni jöttünk a koalíció ügyében.

Semmi válasz.

- Hahó! Szeretnénk veletek kormányt alakítani. Bejöhetünk?

- Majd ha a Haubrich Józsit is hozzátok – szól ki kényeskedve Kun Béla.

- Fene a gusztusod – mondják a szociáldemokraták, de visszafordulnak Haubrich Józsiért. Öt perc alatt megjárják az utat a csepeli vasöntödéig, úgy sietnek vissza a Conti utcába.

- Kun elvtárs, engedj be minket, légy olyan aranyos! Itt van velünk Haubrich elvtárs is. Haubrich elvtárs mondj valamit Kun elvtársnak! – nógatja Landler a vasmunkások vezetőjét.

- Szervusz Béla! – szólal meg az.

- Szervusz Józsi. Na jó – mondja Kun Béla engedékenyen. – De gyorsan mondjátok, el vagyok foglalva. Éppen a földalatti mozgalmat szervezem. Ráadásul Ottóék megitták az összes teámat. Van elég bajom.

- De Bélám, pont erről van szó! Nincs többé illegalitás! Ti meg mi kormányt alapítunk! Együtt! Na, mit szólsz? Jó, mi? És te még gyanakodtál ránk…

- Hát… - habozik Kun Béla.

- Na mire vársz? Csapj bele!

- De csak akkor, ha minden szociáldemokrata népbiztosnak két kommunista népbiztos-helyettese lesz.

- Egye fene. Így áll az alku?

- Ez persze még nem minden.

- Hát persze, hogy nem. Minden úgy lesz, ahogy akarod. Gyere, Béla, alapítsunk kormányt!

- Jó, alapítsunk – Kun Béla kissé kelletlenül nyújtja a kezét.

- Jól döntöttél, Kun elvtárs! Éljen a Magyarországi Szocialisták Pártja!

- Nana. A névről majd még beszélünk. De milyen papirost szorongatsz?

- Ez csak egy kis… ez csak egy kis buta… egy kis ócska… Vyx-jegyzék…

- Add csak ide! Zsákbamacskát nem veszek!

- De ez csak egy vázlat… egy tervezet… Károlyi annyira a szívére vette, hogy ijedtében lemondott, de ő csak egy gyengeszívű gróf… Rá se ránts, Kun elvtárs. Nem érdemes komolyan venni… tudod, a franciák mindig túloznak…

- Micsoda!? Orosháza határváros? Elájulok!

De ez csak az első ijedtség, Kun Béla mégsem ájul el. Csak olyan erős migrén áll a fejébe, hogy ki sem áll már vagy százharminc napja. Pedig innentől könnyű. A hatalom megvan, már csak élelmezni kell a proletártömegeket, sakkban tartani az antantot és hazaküldeni pár vérivó románt.

Ez a harc lesz a végső. A forradalom jön és száguld tovább. Mi csak egy dominó vagyunk a nagy dominódőlésben: a szovjet dominó ránk zuhant, mi meg nekiesünk az osztrák dominónak – állapította meg nagyapám, immár a Keleti pályaudvar vaskapujának küszöbén lihegve. Na, csak kapják el a grabancát annak, aki még ilyenkor is az utcán ténfereg – nézett hátra elégedetten. Vett egy kis palack vizet – más útravalót nem nagyon lehetett kapni – aztán kényelmes léptekkel megközelítette a bécsi gyorsot.

A fülkében, ahová a jegye szólt, már ült egy nem feltűnő külsejű fiatalember, aki egy háztartási csomagolópapírra nyomtatott Vörös Ujság olvasásával álcázta magát. Dédnagyapám felhelyezte bőröndjét a poggyásztartóra, kigombolta a zakóját, lehuppant az ülőhelyére, majd az idegen felé fordult, és nyájasan kérdezte:

- Hogy szolgál Ottó egészsége, mióta nem láttam?

De amúgy rendben utazott. A menetrend szerinti időpontban meg is érkezett Bécsbe, és a Sacherban vett ki szobát.


Comments