Bibliográfia‎ > ‎

Gondolatolvasó

GONDOLATOLVASÓ

 

regény

(Európa Könyvkiadó, 2014)

 

 

Első fejezet

(részlet)

 

Tizenhat éves múltam, amikor az apánk értésemre adta, hogy nem hívhatom többé nővéremnek a húgomat.

A szemembe nézett, úgy mondta – máshogyan nem is értettem volna. Szerinte felnőtt férfi lettem, s az ilyennek a hajadon nővére csakis a húga lehet: Tita elmúlt tizennyolc, és férje még nincs.

Nem értettem, miért mondja ezt nekem.

Néztem rá nagy jelentőséggel, hátha maga is ráébred a tévedésére. Már megint túlhevülte a nevelői feladatot. Én soha nem szólítom nővéremnek a nővéremet. Ezért húgomnak sem fogom szólítani. Nem szólítom sehogyan.

Mert én az a fiú vagyok, akit így mutatnak be az idegennek:

„Fülöp egy kicsit süket.”

Nem kicsit vagyok süket. Semmit sem hallok meg az emberi beszédből, legfeljebb az állatias üvöltéseket, mellettem megkondított harangot, halálhörgést, fúriasikolyt.

Azt mondják, így születtem, és kétesztendős voltam, amikor kiderült, hogy feladhatják minden hozzám fűzött reményüket. Süket vagyok, néma leszek, oktalan idióta maradok.

Homályosan meg tudtam jeleníteni magam előtt azokat az időket, amikor rájöttek, hogy süket vagyok, mert akkoriban válogatott kínzásoknak vetettek alá. A fülemet gyötörték folyvást, én pedig leszíjazva feküdtem egy magas asztalon, és torkomat erőltettem az üvöltéssel, ami nyilvánvalóan minden körülöttem állót megsüketített, csak engem nem.

Oktalan, gyanakvó kis állat módjára éltem le az első éveimet. Akárhová mentünk, orvosi műszerek után szimatoltam.

Csak az anyám keze beszélt hozzám.

Ha ujját végighúzta homlokcsontomon, hogy önkéntelenül is be kellett hunynom a szemem, azzal aludni küldött. Úgy ébresztett, hogy kézhátával cirógatta az arcomat. A hajamat simogatta, ha nyugtatgatni akart. Ha vigasztalt, hüvelykujjával törölte ki szememből a könnyeket.

Mindezeket felidézve ismételten arra jutok, hogy ez az idegenek előtt ridegnek és rezignáltnak mutatkozó asszony igenis tudott irántam gyengédséget érezni, még fogyatékosságom ellenére is. Az öcsémben azonban nagyobb örömét lelte. Sőt, olykor még húgomban is, noha az gyakorta felingerelte szeszélyes természetével.

Szívfacsarónak nem azt a gondolatot tartottam, hogy akadt egy-két év, mikor szinte kizárólag magaménak tudhattam, én voltam a legifjabb kicsinye, dédelgetett kedvence, és betegségemről mit sem tudva minden szülői reményének valóra váltóját látta bennem, hanem azt, hogy keveset tudok ebből az időből visszaidézni.

Comments