Bibliográfia‎ > ‎

Finnugor vámpír


VÉRMESE
6 szereplőre, 5 hangra, 2 személyre



Bevezető szavak az olvasókhoz

   Bölcs és tanulságos állatmeséim megjelentetési nehézségei után a lelkemet eladtam volna, hogy kiadják művemet.
   Ma már lelkem nincs, a múlt év tavaszán hunytam el, azóta a férfiak vérét szívom, akárcsak a nagymamám. Úgy ítéltem azonban meg, hogyha a halálomról írok egy mesét, az talán számot tarthat némi érdeklődésre.
   Ne kételkedjenek szavahihetőségemben, hiszen az elejétől a végéig hazudok. Mondják, az igazságot úgyis csak hazugságokon keresztül lehet elmondani. De én úgy hiszem, a valóság teljesen érdektelen. Ez a mese mégis egy igaz történet.

Tisztelettel: V. A. Jerne

VÉRMESE

ELSŐ RÉSZ

1.


   Mondhatnám, hogy a nagymamám kozmopolita, mert sokfelé járt már a világban, és bármelyik országban rögtön otthon érezte magát. De biztos, hogy egy világpolgárnak “Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” feliratú, Nagy-Magyarország térképét ábrázoló fajansz fogmosópohara van ? Az én nagymamámnak legalábbis igen. Hazajön hajnalban egy kiadós szipoly után, és ezzel öblíti a véres száját. Néha felébredek arra, ahogyan gurgulázik.
   Azon a reggelen is így történt. Csak úgy, neglizsében kicammogtam a fürdőszobába. Negyed hat volt. Nagymama éppen tömény szépségéről bontotta le az alkalom kedvéért ráépített tökéletességet. Mert gyönyörű ő, mint egy frissen restaurált porcelánbaba. Karcsú testéről lesiklott a selyem kisestélyi, nagymama azonban kendőzetlenül is ragyogott, én viszont esetlenül álldogáltam mellette kezeslábas pamutpizsamámban, amit azért viseltem, mert hűvös őszi éjszakák jártak már, de még nem kezdődött meg a távfűtési szezon.
- Későn jöttél, nagymama – jegyeztem meg.
- Igen. Már majd’ szétrobbantam. Teljes csőd volt ez a mai ember, a testbeszéd minden árnyalatát bevetettem, mire rájött, hová akarok menni. A lakása egy külkerületben volt, miután végeztem, még egy órát kellett várnom a taxira. Végignéztem, ahogy elvérzik. Aztán ki is purcant egyből.
- Kímélj meg a részletektől. – Néha, ha elképzelem a vért, valósággal rosszul leszek. Émelyeg a gyomrom. Látom a lelki szemeimmel a nyitott sebeket, szinte érzem, hogy belőlem szivárog a vér. Elgyengülök.
- Most fanyalogsz, de rákapsz majd te is az ízére.
- Remélem én is, nagymama.
   Esetleg furcsán hangzik, hogy a végzet asszonyát egy magamfajta pimaszul nagymamának szólítja, de egyrészt rokoni kötelmünk tény, másrészt nagymamának már több, mint harminchárom neve volt, és egyikhez sem ragaszkodik, viszont nagymamasága állandó mint az égitestek. Aztán meg folyton csak eltéveszteném, hogy pillanatnyilag Lilith, Lamia vagy Empusa-e.
- Nézz meg engem. Ugye milyen jól nézek ki ? – Nagymama az arcomba tolta az arcát. Ajkai még mindig nedvesen duzzadoztak. – Mindezt a friss vér rendszeres fogyasztása teszi. Tele van vassal, ásványi sókkal.
- Nézd meg magadat – folytatta. – A hajad kopott és fénytelen, és a soványság sem áll jól neked, csak még jobban kiugrik az orrod az arcodból.
Elfordítottam a fejemet, mert taszított a véres száj látványa, nagymama mégis elkapta a tekintetemet és mélyen a szemeimbe nézett.
- Ki kell szívnod a vérüket, mielőtt ők szívják ki a tiédet.
Megijedtem nagyon, de aztán mégis elmentem kakaót főzni. Tűnődtem kicsit, hogy kit sejtsek az általános alany mögött, és kimértem a cukrot meg a kakaóport. Én ilyeneket fogyasztok, mert még élek. A nagymama már legalább kétszáz éve élőhalott, és szájában mindennek egyenletes fűrészpor íze van, kivéve az embervért, amely persze zamatos.
   Bögrével a kezemben vetetlen ágyamra ültem. Kis manzárdszobám ablakából a napfelkelte fényében fürdőző liget kopasz fáinak látványa tárult elém. A Városliget a legdicsőségesebb időkre emlékezteti ezt a népet. 1896-ban a magyarok megünnepelték, hogy egyes vélekedések szerint őseik 1000 éve érkeztek a nép jelenlegi lakhelyére ( hónapra napra máig sem tudták pontosítani a dátumot a történészek.).
   Aztán fecerunt magnum áldomás. Vagy az nem akkor volt ? Mindig hadilábon álltam a magyar történelemmel, de gyermekként az a történet nagyon megkapott, hogy hét vezér kupába csorgatta a vérét, s azzal koccintottak a szövetségre. Identitáskereső éveimben önigazolásként hatott, hogy a családom tevékenysége ebben az országban nem előzmény nélküli. Semmi sem szökkenhet szárba valamiféle hagyomány nélkül.
   De itt mindig van mit ünnepelni. A klíma remek. Télen hideg van, nyáron meleg. Ősszel esik az eső, tavasszal meg csalóka az idő. Ezt már komolyan végiggondoltam, szerintem innen legfeljebb egy tenger hiányzik, s akkor az üdültetéstől felpendülne a népgazdaság, olcsóbb lenne a tintahal, és a magyar vitorlások előkelő helyezéseket érnének el a világversenyeken. Másrészt viszont idegesítene, ha a fügefák ész nélkül teremnének, évente kétszer.
   Annak ellenére, hogy a finnugor népek nem bizonyultak kellően militánsnak az aggresszív szláv és germán hordák szorításában, azért Magyarország a lehető legjobb helyek egyike a környéken. Magas sikértartalmú búza, cukorban gazdag gyümölcs terem, szilaj ménesek száguldoznak a rónán, jóltáplált magyar sertések és marhák legelésznek a délibábos pusztán. Én még nem láttam, de nem is érdekel. Mindenesetre az éghajlat igen kedvező a mezőgazdaság szempontjából, dús ez a föld.
   Nagymama lakott már a liget környékén a milleniumi ünnepségek idejében, és számos feledhetetlen vérszipoly emléke fűzi az Ős-Budavára nevű mulatóhelyhez, ezért amikor visszatért Magyarországra valamelyik nemzethalál idején – már nem emlékszem, melyik - , csakis a Városligetet környező utcákban volt hajlandó letelepedni. Azon egy percig sem tépelődött, hogy melyik várost válassza: ebben az országban sehol máshol nem érdemes lakni, csupán a fővárosban, Budapesten. Igazából nem is értem, a többi nyolcmillió magyar mit csinál odalenn, vidéken. Még sohasem hagytam el Budapest közigazgatási határait, legfeljebb a repülőtérig jutottam, de úgy képzelem, a vidékiek csak vergődnek a sárban és arról álmodoznak, hogy egy napon ők is felköltöznek a magyar metropoliszba.
   Tehát a népszerű vámpírlegendákkal ellentétben nem romos várkastélyban lakunk. Manapság a vámpírok is ésszerű megoldásokban gondolkodnak, és ki szeretne vagyonokat költeni vízre, gázra, villanyra ? A ház, amelynek padlásterében két szoba összkomfortot birtoklunk, a közös képviselő erőfeszítéseinek és kapcsolatainak köszönhetően kitűnő állapotban van. Nem omlik a vakolat, a falak nem salétromosak, és az erkélyek sincsenek aládúcolva.
   Ennek ellenére rengeteg patkány sürög-forog a lépcsőházban. Nem csoda. A nagymama eteti őket, mert hozzátartoznak az imázsához. Gyakorlatilag mindent elfogyasztanak, de nagymama jobbára házi kedvencek takarmányozására szánt tápokkal és eledelekkel kényezteti őket.
   Más eszközökkel is igyekeztünk a ház túlzott gondozottságából adódó sterilitást enyhíteni. Az egyik nyáron levertük a vakolatot a cselédlépcső lakásunkhoz vezető szakaszán, és állott vízzel addig öntöztük a falakat, amíg átható dohszagot nem kezdtek el árasztani. Sőt, nagymama ragaszkodott hozzá, hogy véssünk néhány golyónyomot is a cementbe. Belátom, vehettünk volna ilyen lakást készen is, de olyanokban proletárok laknak, és így megvolt a kézimunka öröme is.

2.


   Odakint megkezdődött a reggel. Nem volt ez a nap sem különösebben jelentős, de ha már mindenképpen ki kell jelölnöm egy pontot, egy falból kiálló szöget, amelyre az elbeszélés fonalát akasztom, ez éppen alkalmasnak látszik. Innen indultam neki a tudás megszerzésének, a tapasztalásnak, amely minden ép ösztönökkel bíró humanoid perverz vágya.
   Lötyögtettem egy ideig a bögrében, aztán határozottan kihörpintettem a kakaót, és újból csatlakoztam nagymama társaságához. Ő már a koporsóban feküdt, de még nem húzta magára a fedelét. Lamentált.
- Megint muszáj korábban felkelnem, még tőzsdezárás előtt. Régebben, ha özvegyasszonynak mondtam magam, gondtalanul élhettem. Víg özvegy voltam, tudod. – Énekelt néhány taktust: - Wiener Blut, wiener Blut… Senki sem firtatta, miből élek, s mehettem bárhová. Most ? Éjjel élek, nappal dolgozom.
- Ne mérgelődj. Hiszen van, amitől feltöltődj.
- Ez igaz – hagyta rá nagymama, és kényelmes fekvőpózt keresett. – Néha mégis úgy érzem, nem bírok lépést tartani. Gyűlölöm ezt a női emancipációt.
- Nem is egy kéjmámor.
- Nekem jó, én nem öregszem, de a többi halandó nő ebbe belerokkan.
- Vagy nem.
- Na jól van, hagyjuk. Menj a dolgodra, Jerne – szólt végül, és magára csukta a koporsófedelet. Én reggeli teendőimhez fogtam, hamarosan indulhattam munkába.


   Kénytelen vagyok dolgozni ugyanis, egy vámpírnak kell a fedőtevékenység. Szegény nagymama is gürcöl, pedig pénzünk annyi mint a pelyva, csak amiatt nem kellene. Mindazonáltal a fedőtevékenység egyrészt a hivatalos szervek megtévesztésére szolgál, másrészt teret nyit a társadalmi érintkezésnek, ami az áldozatok kiszemelése szempontjából elengedhetetlen.
   Nagymama a tőzsdén forgat kisebb összeget a forma kedvéért. Ez nem idegen tőle, mindig pénzügyi-gazdasági területen mozgott mint gazdag örökösnő vagy özvegy. Ő tehetségesen műveli ezt. Amikor azonban eljött a pályaválasztás, azaz a fedőtevékenység megválasztásának ideje, nagyszülőm és gondviselőm úgy ítélte meg, a vállalkozói szféra, a pénz világa nem az én érzékeny lelkemnek való. Akkor inkább a művészet, ha már okvetlenül csinálni kell valamit.
   A színművészetet azonnal kizártuk: túlságos reflektorfénybe kerülnék, vampirizmusom szemet szúrna. Akármennyire rajongtam a festményekért, és festettem magam is bájos tömegjeleneteket, kiderült, forma- és színérzékem nem piedesztál a képző- és iparművészet egyetlen ágazatára sem. Az is visszavonhatatlanul eldőlt, hogy a zenei hallást nem helyettesítik a hegyes és méretes vámpírfülek meg az éneklés szeretete.
   A választás végül a művészet és tudomány határmezsgyéjén elterülő bölcsészettudományra, azon belül is az irodalomra esett. Remek döntés, különösen ha az illetőnek nem kell gondot fordítania a kenyérkeresetre. Ez nem finom irónia. Én egyáltalán nem szeretnék megdolgozni a megélhetésért. Azért dolgozom, hogy úgy tűnjön, mintha abból élnék. Emiatt rendkívül sok időt kell eltöltenem, és sokféle dolgot kell csinálnom. De nem nehéz. Írni mindenki tud. Még én is.
   Meséket írok, mert a mesék világosak, nyelvezetük egyszerű, de azért vigyázok, nehogy túl jókat írjak. Semmiképpen sem akarom felhívni magamra a figyelmet. Csak annyira írok meséket, hogy ha megkérdezik, “Hát te mivel foglalkozol ?” azt válaszolhassam:
- Meséket írok Inisiatívról, a hetvenkedő, de gyáva nyusziról.
- Meg lehet abból élni ? – A magyarokat kiváltképpen ez érdekli.
- Nem – válaszolom, hogy megnyugtassam őket, mert igencsak felzaklató, ha valaki jól boldogul (S főképpen naplopó íróként ! ) majd hozzáteszem:
- Még egy könyvkiadóban is dolgozom.


   Bizony. Már második napja dolgoztam az “Elektra és Társa” könyvkiadónál. Én voltam az egyetlen alkalmazott, viszont a vezetőség két főből állt: Elektrából és társából.
   Ehhez az álláshoz úgy jutottam, hogy feladtam egy hirdetést a következő szöveggel: “Frissdiplomás, tapasztalatlan kezdő kihívás és felelősség nélküli, szerényen fizetett állást keres.” Két ajánlat érkezett, és rövid időre teljesen leterített a decidofóbia, nem voltam képes ugyanis választani romantikus regények fordítása és horoszkópkönyvek helyesírási hibáinak javítgatgatása között.
   Végül rájöttem, hogy az ezoterika kevésbé taszít. A románcokban nem az zavar, hogy csupán nők olvassák, ebből következően nem lehet értelmes dolog, hanem ezek a könyvek tartalmazzák azokat a mondatokat, amelyektől a leggyorsabban öklendezek. Attól féltem, ha túl sokat érintkezem ezekkel a szövegekkel, én is ilyeneket fogok mondani, hogy “Kedvellek, mert megnevettetsz.” “Megríkattál. Összetörted a szívemet.”
   Amellett ezek a regények vérfagyasztóan naturalisták is: az emberek tényleg ilyen eszetlen hülyeségekkel traktálják egymást, ha működésbe lép az a titokzatos kémia.
   Nem akartam olyan munkát, ami igénybe veszi az agyamat, hiszen szellemi kapacitásomat a mesevilágnak tartogattam. Ráadásul a fő profilját tekintve népszerű pszichológiában és okkultizmusban utazó kiadó sétatávolságra volt a lakóhelyemtől, és elképzeltem, milyen frissítő a napot rendszeresen fürge gyaloglással kezdeni.


   „A párom”. Így utalt tulajdonostársára szemérmes mosollyal Norma-Elektra, a felelős kiadó. Az illetővel addig még nem találkoztam. Láthatóan Norma-Elektra tartotta a frontot a munkahelyen.
Ő egy olyan nő volt, akivel az ember háromszor találkozik, órákat beszél, aztán negyedszerre mégis elmegy mellette az utcán anélkül, hogy felismerné. Tapasztalatból tudom, mert ez történt velem is azon a reggelen. Így azt is megtudtam, hogy igen szúrós tekintetre képes. Ennyit látok jónak róla elöljáróban elmondani.
   Norma-Elektra éppen indulóban volt, hogy megszerezze egy a New York bestsellerlista élén álló öngyógyító könyv kiadási jogát, amikor egy mértéktartóan visszataszító és alig daliás ember érkezett a kiadónak helyet adó háromszobás lakásba. Neutrális házastársi csókkal köszöntötték egymást, a nő távozott, a férfi felém fordult.
- Szóval te vagy az a Jerne. Ugye, ez a neved ? Én Jermák vagyok.
Rosszallom az ilyen bevezetés nélküli bizalmaskodást, mindjárt az első találkozásnál, de azért én is bemutatkoztam.
- Na, hogy tetszik a munka ?
- Jó…Érdekes.
- Nem is lelkesedsz a kultúrmisszióért ?
- De. Örülök nagyon, hogy itt dolgozhatok.
A könyvespolc címeit böngésztem a válla felett átnézve. Ő a munkaköri leírásomat taglalta.
- …de nem kell kávét főznöd.
- Milyen megnyugtató. Nem is tudok.
- Most viszont megbeszélhetnénk egyéb feladataidat egy sör mellett.
- Nem iszom sört.
- Bármit ihatsz.
- Nem iszom bármit sem – feleltem hidegen és megvetően, bár mosolyogni próbáltam, hogy enyhítsem válaszom udvariatlan tónusát.
- Ha nem, hát nem. – Jermák egykedvűen az íróasztala felé bicegett. – Akkor láss munkához ! – szólt vissza félúton.

3.


   Az életemben eleddig példátlanul hosszú időtartamú munkától megtörve baktattam haza a liget betonozott ösvényein. Csak néha néztem fel, hogy ha szemben megpillantok egy régi ismerőst, még idejében át tudjak menni a másik oldalra.
   Ahogy házunk küszöbét átléptem, arra gondoltam, hogy ezzel végleg megfosztom magam attól az esélytől, hogy történjen ma valami velem. Futó pillantást vetettem a postaládánkra.
   Két, az áramhoz szorosan kötődő, olasz és francia fizikus nevét viselem családnévként. Nagymamám találékonyságának köszönhetően, hogy mindenkori ismerőseimnek legyen mit kérdeznie. Igyekszem kerülni azokat a helyzeteket, amikor teljes néven kell bemutatkozni, a postaládán is csupán a vezetékneveim monogramja áll, a Jerne eligazítja így is a kézbesítőt.
   Belöktem a levélláda billenőajtaját, és egy hosszúkás, POLSKA bélyegzővel ellátott boríték esett a lábaim elé. Amikor azonban alaposan szemrevételeztem, azt konstatálhattam, hogy ezt a levelet én írtam két héttel ezelőtt Edward Leszczyckinek, Lengyelországba. A címzett elköltözött, vissza a feladónak.
   Felnyitottam a borítékot, és amíg felfelé kaptattam a lépcsőn, elolvastam a levelemet. Ezt írtam Edward Leszczyckinek 14 napja, éjjel kettőkor, Budapesten:

Kedves Edward !

   Talán emlékszel rá, hogy amikor elutaztál, én azt mondtam, maradok, és kinevettelek, amiért visszatértél Kelet-Európába. Képzeld, most én is itt vagyok ! Annyi a különbség, hogy én Közép-Kelet-Európában tartózkodom. De szerintem most mind a kettőnknek ugyanolyan jó.
   Nem tudtam nagymamám hívó szavára nemet mondani. Elutazott hozzám, és napokat szánt a meggyőzésemre. Folyton arról mesélt, milyen izgalmas dolgok eshetnek meg az emberrel a magyaroknál. Igaza volt. Hosszú távollét után már két hónapja élek Magyarországon, és állíthatom, hogy sehol máshol nincs ilyen érdekes élet.
   Azért jutottál az eszembe, mert emlékeztem egy rég vitánkra, amit a hivatalnokokról folytattunk. Hosszasan tanakodtunk, hogy mihez is hasonlítsuk őket, mert abban egyből megegyeztünk, hogy ha kiötöljük, miféle általunk ismert élőlényekhez foghatók, azt is felérhetjük ésszel, hogyan bánhatunk velük, megfoszthatjuk őket érinthetetlenségüktől, misztikumuktól.
   Én erősködtem, hogy engem emberekre, méghozzá leginkább autistákra emlékeztetnek. Nem akarom megbántani az autistákat, ezzel csupán arra az olvasmányélményemre céloztam, mely szerint őket feldúlja, ha bármi eltér az általuk megszokott rendtől. Te erre azt felelted, hagyjuk az autistákat, hiszen némelyikük elképesztően intelligens, ha viszont úgí bánunk a hivatalnokokkal, mint az értelmi fogyatékosokkal, bizton sikert érhetünk el.
   Bocsáss meg, ha untattalak vitánk felelevenítésével, de ezt mindenképpen meg kellett írnom. Azt hiszem, Edward, mindkettőnknek igazunk volt. Sokat segít nekem ez a kidolgozott elmélet a mindennapi életben.
   Egyébként jó itt nagyon. Sok minden történik velem. Ma például felvételi beszélgetésen voltam egy könyvkiadóban. Úgy tűnik, ott fogok dolgozni mint lektor. Én lennék a felelős a stilisztikáért és a helyesírásért, ami azért mulatságos, mert noha 14 éves koromig sokat beszéltem ezen a nyelven, nem értek hozzá igazán.
   A felelős kiadót Norma-Elektrának hívják, de egészen komolyan. A névadó szülők kegyetlensége olykor elképesztő: egyszerre két tragikus hősnő nevét viselni azért túlzás. Nem is mosolyog soha. De azt azért megígérte, hogy a kiadó teret ad az irodalomnak is, és a feltörekvő szerzők kezdeményezéseinek, úgyhogy a meséimet megjelentetné, amennyiben azok “megütik a mércét”. Ennyi azért jár a belső munkatársaknak.
   Remélem levelem épségben talál. Emlékszel még egyáltalán a Téli Erdőre ? Írd meg a pontos címed !
Baráti üdvözlettel: J. V. Amper

   No igen. Ennyi év után is édelgő tőmondatokban fogalmazok angolul. Összegyűrtem a papírt és bedobtam a szemétkosárba


   Téli Erdő. Ott töltöttem legfogékonyabb éveimet, és céltudatosan készültem egy olyan fedőtevékenység kiteljesítésére, amely nekem és környezetemnek is megelégedésére szolgál: a meseírás.
Téli Erdő – Winterwood – kicsi és névtelen college volt egy dél-angliai kisvárosban, ahová nagymamám küldött, mert azt a fülest kapta, hogy a Bronte-nővérek reinkarnációi tanítanak ott, s talán éppen megfelelő lesz egy meseíró-aspiráns számára. El kell ismernem, hogy nagymama – lelkiismeretes gondviselő módjára – mindig minden követ megmozgatott, hogy belőlem majdan kiművelt hulla legyen.
   S mi lett volna ideálisabb hely mint Anglia ? Mennyi tapasztalat ! Például a diákok nemzetközi társaságának köszönhetően megtanultam franciául káromkodni – azóta is így vezetem le az apró bosszúságok keltette feszültségeimet, nem szeretek nyíltan trágárkodni. Azt mondom néha: egy zsák lakan, egy zsák derrida, de ha mondjuk mezítláb belerúgok egy bútor éles sarkába, így kiáltok: “ Fukó!”. Vég nélkül sorolhatnám még az elsajátított gyakorlati készségeket, de természetesen igyekeztem elméleti tudást is magamévá tenni a főiskolán.
   Általában zárásig a könyvtárban ültem, hétvégenként pedig az ágyamon heverve faltam a vízipatkányok és vakondok monológjait, varangyok hencegéseit, vakmerő háziegerek hőstetteit, sakkbábuk szóvicceit, fékezhetetlen vöröshajúak kalandjait, árvagyerekek tragikus sorsát, koboldok és manók misztikus történeteit, és ott volt az a számtalan karakteres nyúl…
   A szakdolgozatomat végül A nyúl megjelenítése a brit gyermekirodalomban különös tekintettel a viktoriánus és edwardiánus korra ( The Manifestation of Rabbit in British Children’s Literature with Special Reference to the Victorian and Edwardian Era ) címmel írtam, szó esett benne többek között Beatrix Potter, Lewis Carroll és Milne nyulairól, de névtelenebb alakokról is, akiket, mondjuk csupán “idősebb nyúl”-ként ( elder rabbit ) jelöl a szerző.
   A konzulens ellenségesen állt a témámhoz. Először is az orrom alá dörgölte, hogy Milne kultikus műve 1926-ban jelent meg, s így a benne szereplő autoriter nyúlfigura nem edwardiánus, hanem György-korabeli. A nő medvespecialista volt, tehát azt a bizonyos barnabundájú ragadozót javasolta, mondván a medvemítoszról akár személyes élményeim is lehetnek, valahol olvasta, hogy a finnugoroknak szokásuk medvetort ülni.
   De nekem nincsenek ilyen jellegű emlékeim, mivel Magyarországra, ahol gyermekkorom jelentős hányadát lehúztam, jószántából nem téved mézesmancsú, arról nem is szólva, hogy a témához erősen kötődő, egyébként határozottan tökkelütött Micimackótól egyszerűen behányok.
   A nyúl buta, büdös és buja állat, és a mesékben a legkülönbözőbb emberi gyarlóságokkal felruházva, hús-vér lényként lép elénk, nem egy fűrészporral kitömött idióta. Szeretném, ha végre mindenki belátná, hogy a nyulak is vannak olyan bátrak és kalandvágyók, mint a közönséges házi rágcsálók, csak sokkal összetettebb a személyiségük.
   Nem tagadom, hogy az egerek eleve helyzeti előnyben vannak méretükből adódóan, de nem szabad lebecsülni a nyulak fizikai adottságait sem, amelyek jól jöhetnek a jellemformálás során. Magam is ezekre a tulajdonságaikra építem a műveim koncepcióját.
   Szóval Edward Leszczycki elköltözött. Mindegy. Amúgy sem válaszolt soha.
Comments